A tudományos konferencia anyagából készített oktatási segédanyag

Tartalom

Bedők Péter: A Zrínyi család és Muraköz. Történelem és emlékezet összefonódása a Dráva és a Mura között
Czigány István: Rákóczi–féle katonai emigráció
Csatáry György: Rákóczi emlékhelyek Kárpátalján
Demjén Balázs: „Az idvezűlt fejedelem asszonynak innya adó inassa”. Udvari szolgálókból homo principes, avagy folytonosság Zrínyi Ilona, Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc személyzete között (Fókuszban a nagyberivói Boér család)
J. Újváry Zsuzsanna: Zrínyi Ilona és Thököly Imre fiatal évei
Mészáros Kálmán: „Szegény Apestaki doktor veszedelme”. Az ágasegyházai ütközet, 1704. május 22.
Perjámosi Sándor: Közegészségügy Magyarországon a 17–18. század fordulóján
Szelke László: A „fekete-sárga Szegfü” – Szekfű Gyula és A száműzött Rákóczi
Szuromi Kristóf: II. Rákóczi Ferenc és a török
Törtei Renáta: Sudelia = Zrínyi Ilona? Avagy a spanyol nyelvű Thököly-drámák hősnője
Tüskés Gábor: Fikció és valóság a Confessio peccatoris-ban. A lengyelországi emigráció ábrázolása

Bedők Péter:

A Zrínyi család és Muraköz. Történelem és emlékezet összefonódása a Dráva és a Mura között

A Zrínyi családból a szigetvári hős és dédunokája Zrínyi VII. Miklós (1620–1644) írta be magát, Zrínyi Ilona mellett leginkább magyar történelmi emlékezetben. Ezzel szemben a horvát történeti tudat a szigetvári hős mellett, Zrínyi Pétert emeli ki, aki az I. Lipót császár elleni összeesküvés következtében életét vesztette, akárcsak felesége, Frangepán Katalin. Muraközi viszonylatban pedig a Magyarországhoz való tartozásának időszakában Zrínyi Miklós költő és hadvezér emléke egyértelmű hegemóniát élvezett. Napjainkban azonban többször keverednek a vezető szerepek, mivel a szigetvári ostrom 450. évfordulója miatt Zrínyi IV. Miklós (1508–1566) emlékezete jelentősen felértékelődött mindkét oldalon.

Az eredetileg Dalmáciából származó, Subics nemzetségbe tartozó brebiri (bribiri) család 1347-ben I. (Anjou) Lajostól kapta Zrin várát, IV. György ekkor vette fel a Zrin nevet, akinek utódai a 16. század elejéig itt rendezték be a rezidenciájukat. 1543-ban a hozományként megszerzett, Károlyvárostól 17 kilométerre északra található Ozalj várába költözött a család, ahol az 1550-es évektől jelentős építkezések folytak. A Kupa folyó partján fekvő település biztonságot nyújtott a Zrínyieknek. Ozalj mindvégig a család egyik központja maradt, 1643-ban itt született Zrínyi Ilona is. A Zrínyi család kezébe érdekes módon került a csáktornyai- uradalom, az Ozalj utáni nagy szerzemény. A Zala vármegyéhez tartozó Muraközt természetes védővonalként folyta körbe a Mura és a Dráva, így megmenekült oszmán seregek pusztításától. Termékeny földjei és elhelyezkedése révén a korabeli Magyar Királyság leggazdagabb uradalmai közé tartozott.

A Zrínyiek birtoktörténetének ismertetésével egyértelművé vált, hogy a 16. század közepétől Csáktornya és Muraköz vált a Zrínyi uradalmak központjává. Zrínyi Miklós, a későbbi szigetvári várkapitány alapozta, és erősítette meg a család későbbi pozícióját. Zrínyi Miklós nem csupán fizikai értelemben, hanem tisztségei révén is eljutott a királyi udvar legfelső köreibe és ezt a példát állította utódjai számára is. Megállapítható, hogy az uradalmi területek és a természetföldrajzi határok egybeesésével rendkívül kedvező helyzetbe kerültek a Zrínyiek, mivel a familiáris és katonaparaszti haderő mellett „Légrád és Muraköz” várkapitányaként a helyi várakban szolgáló katonák fölött is parancsnoki jogkörrel bírtak. A Zrínyi család kihalását követően a Muraköz központ helyett peremrégió lett. A későbbiekben, Muraköz – a korábban két nemzetet kulturálisan és politikailag is összekötő terület – a 19. században megjelenő magyar és horvát nacionalizmus ütköző zónájává vált. Zrínyi Miklós, a helyi kollektív emlékezetben betöltött kiemelkedő szerepét a magyar propaganda egyre inkább felhasználta a nacionalizmus szolgálatában, de nem szabad megfeledkezni a Zrínyi család helyi identitásformálásáról sem. Zrínyi Györgytől eltekintve a katolikus hit védelme és megőrzése egyaránt fontos tényezőkké vált a helyiek önmeghatározásában. A közös múlt különböző magyarázata két évszázadon keresztül folyt (mivel a történelemmagyarázások egyik oldalon sem voltak nacionalizmustól mentesek), azonban az 1990-es éveket követően megvalósultak közös szakmai és gyakorlati együttműködések, melyek a Zrínyi család helyi örökségét szeretnék ápolni, azáltal is, hogy turisztikailag vonzóvá és elérhetővé teszik mindenki számára.

Czigány István:

Rákóczi–féle katonai emigráció

A Rákóczi–szabadságharc végén 1710 ősze és 1711 tavasza között mintegy 3000–4000 fő szorult Lengyel Királyság területére, pontosabban Kis-Lengyelország keleti felébe. Nagyobb részük a még kuruc párton maradt nemesek, illetve a politikai-katonai elit még Rákóczi pártján marad tagjai, illetve családjuk és kíséretük. Ide érkezett udvartartásával 1711. február végén a felkelés vezetője II. Rákóczi Ferenc Szent-Német-birodalmi herceg és választott erdélyi fejedelem, hogy találkozzon I. Péter orosz cárral, annak reményében, hogy az uralkodó segítséget nyújt harcának folytatásához.

A magyarok jelenléte nem volt nóvum ebben a régióban, hiszen a Magyar Királysággal már az előző évszázadokban is szoros volt a politikai és gazdasági kapcsolat. II. Rákóczi Ferenc is többször járt e vidéken. Az itt fekvő Brzezan várában készítette elő 1702 és 1703-ban a magyarországi felkelést és innen indult 1703 nyarán maroknyi csapatával a felkelés megkezdésére.

De mik voltak az előzményei annak, hogy a három régiónak Kis–Lengyelországnak az Erdélyi Fejedelemségnek és Felső–Magyarországnak különösen szorossá vált a kapcsolata. Nemcsak gazdasági és politikai, hanem a katonai-politikai elitek kapcsolata terén is. Ennek egyik oka az oszmán expanzió okozta magyarországi hatalmi átrendeződés, amely révén az Erdélyi Fejedelemséggel új hatalmi központ jelent meg. Erdély hatalmi aspirációi kiterjedtek Felső-Magyarországra is, amely az oszmán hódítók és ennek következtében a Lengyel Királyság célkeresztjébe került. Ellentétben az ország nyugati felével a keleti régió politikai elitje politikailag, gazdaságilag és családi kapcsolataiban is Lengyelország felé orientálódtak.

Az ismert példák közé tartozik I. János magyar király, aki Jagelló Izabella (Izabela Jagiellonka) a Jagelló-házból származó lengyel királyi és litván fejedelmi hercegnőt választotta feleségül, aki 1539 és 1540 között Magyarország királynéja, majd férje halálát követően Erdély kormányzója volt. A dolog fordítva is működött, amikor a lengyel köznemesség Somlyai Báthory, Istvánt választotta meg a trónra, aki (1576–1586) egy évtizedig Lengyelország királya volt (a képen felesége Jagello Anna). Az egyik feltétel, hogy az akkor 44. évét taposó Báthory vegye el, a tíz évvel idősebb Jagello Anna lengyel hercegnőt, a ki az előbb említett Izabella királyné húga volt.

Báthory lengyel uralkodása alatt több politikusi karrier is indult. Wesselényi Ferenc Báthory udvari kamarása (a későbbi szintén Ferenc nevű nádor nagyapja) királya halálát követően lengyel honban maradt és 1590-ben III. Zsigmond lengyel királytól lengyel indigenátust, azaz honosságot kapott. Jelentős birtokokat és politikai kapcsolatokat is hagyományozott a családra, amelyet az unoka Wesselényi Ferenc felső-magyarországi főkapitányként és nádorként is jól kamatoztatott. Így például 1663-ban, amikor az uralkodó I. Lipót megbízásából lengyel segélyhad küldéséről tárgyalt Krakkóban. (Ebben az időben a politikai és vallási elégedetlenség miatt a felföldi protestáns rendek zöme nem vett részt a török elleni háborúban).

A Báthory–család tagjai a következő évszázadban is fontos szerepet játszanak a magyar és lengyel történelemben. Most csak Somlyói Báthory Andrást (, 1597 –1637?) említeném. (Nem tévesztendő össze a hasonló nevű, (1599) fejedelemmel apja Báthory István krasznai főispán, Báthory István krakkói udvarában nevelkedett bíboros) Ő Báthory Gábor erdélyi fejedelem és Báthory Anna mostohatestvére volt. Fiatal korában lengyelországi Báthory birtokokon élt, majd Gábor halát követően a magyarországi hatalmas Báthory vagyon örököse lett. Egyetlen gyermeke Báthory Zsófia már Erdélyben Somjón születetett 1629-ben. Mindössze 14 éves amikor 1643-ban feleségül veszi a későbbi erdélyi fejedelem II. Rákóczi György. Az esküvőn a vendégek között ott van Wesselényi Ferenc is.

A frigy nehezen indult, mivel a menyasszony legalábbis a lengyel követ beszámolója szerint, csak többszöri nógatás után mondta ki az igent. Férjével való kapcsolata később jobb lett. Főleg apósa öreg Rákóczi György halálát (1648) követően, aki kikényszerítette protestáns hitre való áttérését és megparancsolta, hogy pénteken is húst egyen. Végül, amikor férje belehalt a törökkel vívott szászfenesi csatában szerzett sebesülése (1660), kapcsolatuk már szerelmi házasságnak tűnik. Élete végéig gyászolja férjét és feketében járt. (Pedig a még fiatal özvegyet megpróbálta elcsábítani a szinté jelentős kapcsolatokkal rendelkező Csáky Ferenc főkapitány.

Férje temetését követően (1661) Báthory Zsófia fiával I. Rákóczi Ferenccel együtt katolizál. A házasságkötésben nagyszerepet játszottak a lengyel politikai kapcsolatok, a Báthory nimbusz, amelyre szüksége volt a Rákóczi-családnak I. Rákóczi Györgytől kezdődően a család tagjai kisebb-nagyobb intenzitással a lengyel korona megszerzésére törekedtek. Természetesen az óriási Báthory vagyon sem volt elhanyagolható apróság. A lengyel korona megszerzésében II. Rákóczi György jutott a legmesszebbre. 1657-ben Szövetségeseivel (svéd kozák) elfoglalta Krakkót, Przemyslt és bevonult Varsóba. Hadjárat azonban vereséggel végződött, amely katasztrofális következményekkel járt, mind a dinasztiára, mind pedig Erdélyre nézve. Ekkor következik be a század egyetlen Magyarország ellen intézett lengyel akció, Rákóczi hadjáratának megtorlásaként Jerzy Sebastian Lubomirski herceg vezetésével a felső–magyarországi Rákóczi birtokok ellen intéztek támadást végig pusztítva Beregszász, Visk és Munkács vidékét. A Czarny-Ostrowban (július 22.) megkötött béke értelmében a fejedelemnek tetemes 1 200 000 forintos hadisarcot kellett volna kifizetnie a lengyeleknek. De Rákóczi a hadisarcot soha sem fizette ki teljesen. 1666-ban a király elleni szervezkedés idején Wesselényi Ferenc nádor és I. Apafi Mihály erdélyi fejedelem követeinek tárgyalásakor még vagy 400 000 forintos hátralékról volt szó, a kezesek Gyerőffy György és Apafi István pedig 1667-ben magukat váltották ki a lengyel fogságból.

A magyar lengyel katonai kapcsolatoknak azonban voltak más katonai aspektusai. Esterházy Miklós nádor 1627. évi felterjesztése szerint az előző évtizedekben „csak az egy Lengyelországba harminc-negyvenezer ember vándorolt ki a vitézlő népből”. Nem tudom, hogy Esterházy mire alapozta értesülését, mert ilyen tömegű magyar zsoldos szolgálat még a harminc éves háború harcterein sem regisztrálható. Az általam ismert legnagyobb lengyelországi hadivállalkozást 1609–ben volt, amikor Stadniczky herczeg egy 1500 főnyi hajdúcsapatot fogadott szolgálatába. De mire a hajdúk a lengyel földre értek a lázadó herceget elfogták és kivégezték. Így a katonák hatalmas zsákmányt összerabolva tértek meg Szabolcs megyei szálláshelyeikre. Lengyel csapatok többször is részt vettek magyarországi török elleni harcokban 1663/1664-ben és Sobiesky János lengyel király vezetésével 1683-1684-ben. Jelentő volt a lengyelekkel való kapcsolat a kuruc felkelések idején. A nádor fia Wesselényi László birtokai meglátogatása ürügyén többször is járt lengyel földön tárgyalt a királyi udvarban. 1677-1678 között a francia Christophe d’Alenduy de Boham ezredes vezetésével egy 2–3000 fős francia–lengyel segélyhad érkezett kurucok megsegítésére. Ekkor indult el Thököly Imre gróf katonai és politikai pályája. Thököly szintén komoly lengyel kapcsolatokkal rendelkezett. Állítólag az I. Lipót császárral folytatott tárgyalásokon az is felmerült, hogy a bécsi udvar közbenjár, hogy lengyel indigenátust kaphasson. A török 1683-as kahlembergi vereségét és a szövetséges lengyel csapatok (párkányi csata, Esztergom bevétele) sikereit követően Sobiesky János lengyel király megbízottaival komoly tárgyalások folytak követeivel Thökölynek a Szent Ligához való csatlakozásáról. Voltak olyan hírek is, hogy a Lipót császárnál folytatott közvetítéséért a kuruc vezér évi 300 hordó tokaji bort és pénzt ajánlott a lengyel királynak. Thököly politikai és anyagi helyzetén sokat lendített Zrínyi Ilonával kötött házassága. Kortársai között az a hír terjedt, hogy költséges lengyel és török diplomáciai akcióihoz a pénzt a Rákócziak tárházából hordja. A vád csak félig volt igaz, hiszen Thököly maga is jelentős birtokokkal rendelkezett Erdélyben, s a közhiedelemmel szemben a királyi országrészben végrehajtott portyák igen jövedelmezőek voltak a kuruc vezér számára. A Zrínyi Ilona első házasságából származó fiát, a vagyon egyetlen örökösét II. Rákóczi Ferencet eleve uralkodásra nevelték. A célok között szerepelt az erdélyi fejedelemség, miután apja I. Ferenc választott erdélyi fejedelem volt, s a címet haláláig használta, és a lengyel királyság is. Ezt utóbbi tervet a nagymama Báthory Zsófia is lelkesen támogatta, aki unokájával vélhetőleg a lengyel nyelvet is elsajátította. Legalább is azt tudjuk, hogy Rákóczi értett szlávul.

II. Rákóczi Ferenc, mint tudjuk 1703 nyarán állt a felkelés élére. Tervei között először az szerepelt, hogy francia és lengyel pénzen hat nyolc ezredet toborozzon és ezekkel törjön be Magyarországra. Ennyi pénzt azonban sem XIV. Lajostól, sem a franciabarát és egyben Habsburg-ellenes lengyel főuraktól, (Michal Radziejowsky bíboros, gnieznói prímás érsektől, Janusz Wisniowiecki hercegtől és Adam Sieniawski blezi vajdánától) nem kapott. Sieniawski felesége, Elzbieta Helena Lubomirska azonban Rákóczi politikai és magánéletében is fontos szerepet játszott. Közbenjárásával biztosította azokat az összegeket, jobbára kölcsönöket a Rákóczi birtokok elzálogosítása fejében, amelyek lehetővé tették, hogy Rákóczi és Bercsényi Miklós gróf 400-500 lengyel és kozák katonát fogadjon, amellyel a Felső Tisza vidéki kuruc felkelés élére tudott állni. Nagyobb lengyel katonai kontingens 1709/10-ben jelent meg az országban, amikor Grudzinski sztaroszta 3000 fős hadteste XII. Károly poltavai vereségét követően Rákóczi szolgálatába szegődött. Alakulatai részt vettek a eldöntetlenül végződött romhányi csatában (1710. január 22.) Rákóczi azonban saját csapatait sem tudta fizetni, így a zsold nélkül maradt lengyelek, megrabolva az észak-keleti vármegyéket távoztak az országból. A kuruc seregek ezt követően már nem tudtak számottevő ellenállást kifejteni és lassan az ország észak-keleti sarkába hátráltak. Zömük mintegy 12 000 fő a szatmári békeegyezmény megkötése után (1711. április 29.) letette a zászlókat. Munkács még vagy két hónapig ellenállt, majd kedvező feltételekkel (1711. június 24.) kapitulált.

A szatmári békeegyezmény, tulajdonképpen egy nagyvonalú amnesztia volt, amely mindenkinek büntetlenséget és birtokainak visszaadását ígérte, ha leteszik III. Károly magyar királyra az eskük. A határidőt többször is meghosszabbították, sőt előfordult, hogy évekkel az egyezmény megkötését követően megkapták az amnesztiát. Összesen négy embert zártak ki.

Rákóczi Ferencet, Bercsényi Miklóst, Forgách Simon és Esterházy Antal tábornagyokat zárták ki az amnesztiából. Az első hetekben Rákóczi és Bercsényi számára is nyitva állt a kegyelem, de Bécsben 1711 végén úgy döntöttek, hogy a két főurat részben a törökkel részben a kegyelmi határidő túllépésére hivatkozva, részben további (a törökkel is folytatott) szervezkedéseik miatt kizárták az amnesztiából.

Forgách és Esterházy személye kérdéses, ők életük végéig tettek kísérletet a hazatérésre. Forgách Simon kuruc altábornagy előbb lengyel szolgálatba akart állni, majd a császári követtel Heinrich Wilhelm Wilczekkel, épített ki jó kapcsolatokat. 1711 nyarán folyamatosan tájékoztatott Rákóczi környezetéről és a fejedelem tárgyalásairól. Állítólag a kegyelmi kérvényétét is elintézték, amit az utolsó pillanatban vontak vissza. Esterházy Illésházy Miklóson keresztül tapogatózott a kegyelemért, de a főúr ezt csak nagyobb összeg lefizetése mellet látta kifizetődően. Véleményem szerint a két főúr hazatérési esélyeit 1717-1718. évi török-Habsburg háborúban a török oldalon való részvétel pecsételte meg. Esterházy hírhedett felkelési kísérlete, amikor a tatár csapatokkal a borgói-hágón betört magyar területre visszhangtalan maradt. Esterházy nem maradt lengyel földön Moldvába, majd Benderben élt és csak 1721-ben érkezett Rodostóba.

Forgách Lengyelországból 1717-ben török földre ment és a részt vett a volt kurucokkal a császári csapatok elleni hadműveletekben. Az ottani kuruc emigránsokkal, főleg Bercsényi Miklóssal feszült volt a viszonya, a törököket sem igen kedvelte, így 1721-ben visszatért Dél-Lengyelországba és zömmel – Wissnioveczky herceg Lemberg közelében lévő birtokán élt. Itt is halt meg 1730-ban.

Rákóczinak Lengyelországban viszonylag jó anyagi bázisa volt, mert XIV. Lajos 1707-ben megvásárolta számára Sobieski-család tulajdonában jaraszlói (Jaroslaw), de mivel a nem ismerték el Rákóczi lengyel indegenátusát, így Sieniawska nevére vásárolták meg a birtokot. A fejedelem a birtok jövedelmeiből és a francia segélypénz egy részéből tartotta el feleségét, aki 1706 végétől Varsóban, majd Jaraszlóban tartózkodott népes kísérettel. Miután Rákóczi száműzetésbe ment elősző itt volt főhadiszállása itt tárgyalt I. Péterrel is. Többször jártak itt emigrációba szorult hívei Csáky István, Csáky Mihályt Galambos Ference, Vay Ádám, Soós István, Petrőczi István és Ráday Pál.

Rákóczi 1711, augusztus végén I. Péter cár kíséretében megy Torunba és Dansk (Danckába), majd innen több mint egy éves tartózkodást követően 1712. november 16. –án hajózik el Franciaországba.

Erre az időre a lengyelországi emigráció igen megcsappant, a menekültek zöme hazatért. Danskba Vay Ádám körül maradt egy kisebb csoport és többen délen telepedtek le. Jaraszlóban (Rákócziné és kísérete), Brezánban Bercsényi Miklós élt, a Nemesi Compánia Jaricsón telepedett le.

1711 őszén Bercsényi Miklós Magyarországra küldte Jávorka Ádám, Pelargus János, Pollereczki Mihály és Pongrácz János lengyelországi emigráns kuruc tiszteket azzal a megbízással, hogy szervezzenek egy újabb felkelést. A szervezkedés felfedték és több részt vevőjét, mint például Czelder Orbán brigadérost kivégezték, Pongrác a kínzásokba hat bele.

Az 1711 tavaszán kiszorult mintegy 2000 (Máriássy Ádám, Draguly Farkas, Cserey János Jávorka Ádám, Ponrácz János egységei), egy része élt az amnesztia lehetőségével. Cserey Mihály és Máriássy Ádám orosz szolgálatba lépett, mintegy 500-600 fővel szolgálatba lépett. Máriássy később részt vett a 1717/1718. évi török háborúban, majd 1734-ig Rodostóban élt. Innen Moldvába ment és itt telepedett le. 1637-ben Rákóczi József generálisa volt. Cserey János 1721-ig szolgált az cár seregében, majd élt az amnesztiával és hazatért.

II. Erős Ágost lengyel király seregébe 300 egykori kuruc lovas állt be, Dudás Gábor vezetésével pedig gyalogszázad szolgált, a király környezetében. Dudás katonáival 1716 körül hazatért Magyarországra. Többen, így például Dietrich Boldizsár a nemesi kompánia tagja csatlakozott Bercsényi Miklós katonáihoz Törökországban.

A lengyelországi emigrációban tevékenykedett az Ocskayt elfogó Jávorka Ádám hadnagy.1711 végén Bercsényi visszaküldte Magyarországra egy új felkelés szervezésére. A császáriak elfogták, de megszökik budai börtönéből. 1714-ben Lengyelországban van és orosz szolgálatban áll. ment. Harcolt a török háborúban, majd Bercsényi Lászlóval Franciaországba ment. Innen három évi szolgálat után tét vissza Rodostóba. Rákóczi főlovászmestere lett. A fejedelem hamarosan diplomáciai küldetéssel Moldvába és Lengyelországba küldte. Itt letelepedett. 1733-ban a lengyel örökösödési háború idején I. Leszczyński Szaniszló király ezredessé nevezte ki és egy huszárezred szervezésével. Ám a király rövid országlása miatt az alakulat bevetéséra nem került sor. Ezt követően Czartoryski Ádám herceg jószágkormányzója lett Galíciában. Ő mentette meg lengyel földön hányódó a hányódó Rákóczi-levéltárat.

Csatáry György:

Rákóczi emlékhelyek Kárpátalján

Előadásomban kárpátaljai Rákóczi emlékhelyeket veszek sorra a teljesség igénye nélkül, amelyek egy részét a diákokkal együtt felkerestünk a program keretében. Bár a mai Magyarország területeihez is számos jelentős eseménye kapcsolódik, a Rákóczi-szabadságharc északkelet-magyarországi súlypontja vitathatatlan. Ez a terület Rákóczi leghűségesebb népe („gens fidelissima”), a ruszinok otthona is, akiknek a fejedelemhez fűződő ragaszkodását számos történeti forrás támasztja alá. Nem véletlen tehát, hogy már az Osztrák–Magyar Monarchia idejében kibontakozott vidékünkön a Rákóczi-kultusz, amelyre a későbbiekben is utalok majd.

Az első emlékhely, amelyre kitérek Vári, Esze Tamás második sikeres zászlóbontásának színhelye, amelyre a tarpai zászlóbontás után került sor. A kuruc vezér ezután Beregszászban folytatatta a sorozatot, ennek emlékhelyét láthattuk a Rákóczi téren. Beregszászban a hagyomány szerint a zászlóbontás keretében Esze felolvasta a brezáni pátenst is. Ezen a helyen áll a Bethlen-kastély, amit szintén meglátogattunk, és amely a kuruc kori emléktárgyak gyűjtőhelyeként is szolgál. A Rákóczi-kultusz korábbi nyomait keresve visszaugorhatunk az időben, egészen 1893-ba, amikor Thaly Kálmán először érkezett Beregszászba előadást tartani a Rákóczi-korról. Ekkor határozta el ugyanis a városi tanács, hogy a zászlóbontás színhelyén felállítják Rákóczi Ferenc lovas szobrát. Ez a terv a mai napig nem valósult meg, az helyszínen ma egy Szűz Mária szobor áll. Azonban ma is tervezik egy Rákóczi lovas szobor felállítására a vármegyeháza előtt. A Rákóczi téren két Esze Tamás emlékhely is van: egy emléktábla a posta épületén, amelyet 1992-ben helyeztek el, és egy 2011-ben felállított mellszobor. Szintén ezen a téren Mikes Kelemen domborműves emléktáblája is emlékeztet bennünket a Rákócziak korára, csakúgy mint a kórház kertjében álló, hatalmas burgundi tölgy, amelyet a hagyomány Rákóczi fájaként tart számon.

Kárpátalja másik városában, Munkácson is található Rákóczi korára utaló emlékhely: 1911 óta emléktábla díszíti a Rákóczi-kastély, az ún. Fejér-ház homlokzatát. A szovjet érában az emléktáblát levakolták (ezzel talán meg is mentve azt, hiszen így legalább a helyén maradhatott), de amikor 1988-ban Munkácson megalakult a II. Rákóczi Ferenc Emlékkör, az emléktáblát restaurálták, és újra eredeti formájában látható. Munkácson Rákóczi emlékét mellszobor is őrzi: Lavotta Géza sárospataki szobrászművész munkáját a 3. Számú Középiskola udvarán állították 2003-ban, miután az iskola felvette a fejedelem nevét.

A tiszaújlaki turulmadaras emlékmű történetét többször megírták. 1935-ben Tiszaújlakon fényes ünnepség keretében tartották Rákóczi Ferenc halála évfordulóját, ekkor készült számos fényképfelvétel a kárpátaljai Rákóczi emlékhelyekről, köztük erről is. Az emlékművet 1903-ban állították Tiszalök és Tiszabecs határában, ma látható formájában 1988-ban építették újjá. Az eredeti szobor helyszínét egy történelmi bizottság jelölte ki, mivel a tiszai átkelés pontos helyéről, és az emlékmű leendő helyszínéről nagy vita kerekedett Szatmár és Ugocsa megye között (a sértődött tiszabecsiek végül a tiszalöki szobor leleplezésével egyidőben külön megemlékezés keretében saját emlékművet avattak).

Rákóczi csapatai többször állomásoztak az ugocsai Salánkon, majd a szabadságharc utolsó országgyűlését is itt tartották 1711. február 11. és 18. között. A fejedelem emlékét Mikes Kelemennel együtt faragott szobor őrzi, a református templom karzatán pedig 1935 óta felirat emlékeztet az országgyűlésre. Salánk mellett emléktábla jelöli Mikes kútját, az egykori forrás helyét, amelyből a hagyomány szerint a hűséges apród vizet hordott Rákóczinak. Szintén e település határában állt a Károlyi-kastély, amelyet a Rákóczi-szabadságharc után a tatár hadak leromboltak, mára csupán alapjai és pincéjének egy része maradt meg.

Ungváron látható Bercsényi Miklós szobra és II. Rákóczi Ferenc mellszobra a Kárpátaljai Magyar Főiskolán, amelyet együtt megkoszorúztunk.

Demjén Balázs:

„Az idvezűlt fejedelem asszonynak innya adó inassa”. Udvari szolgálókból homo principes, avagy folytonosság Zrínyi Ilona, Thököly Imre és II. Rákóczi Ferenc személyzete között (Fókuszban a nagyberivói Boér család)

1683–1699 között, a Bécs sikertelen török ostromától a karlócai békéig terjedő időszakban került sor az Oszmán Birodalom kiszorítására a középkori Magyar Királyság területének nagy részéről.

1687-ben a magyar rendek lemondtak a szabad királyválasztás jogáról, így Magyarország immár jogilag is választókirályságból a Habsburgok örökletes királyságává vált.

I. Lipót császár (1657–1705) 1690-ben bocsátotta ki a Diploma Leopoldinumot, mellyel Erdélyt betagozta a Habsburg Birodalomba, de nem egyesítette a Magyar Királysággal. Így az önálló Erdély azonban a Habsburgokkal szembeni függetlenségi-ellenállási mozgalmak bázisává válhatott. Ezáltal került a képbe egy nagyobb szabású fegyveres küzdelem vezetőjeként II. Rákóczi Ferenc (1676–1735) is, aki (noha nem örökíthető, de) hercegi címmel bírt, továbbá nagyapja (II. Rákóczi György, 1645–1660) és dédapja (I. Rákóczi György, 1630–1645) is erdélyi fejedelem volt.

Thököly Imre 1677-ben engedélyt kapott Apafi Mihály fejedelemtől, hogy Erdélyben magánszemélyként toborzott hadával csatlakozzon a magyarországi bujdosókhoz. Wesselényi Pállal és Teleki Mihállyal szemben csakhamar a mozgalom élére került, 1682–1685 rövid életű kváziállamot szervezett a Felvidéken, Felső-Magyarországi Fejedelemség néven, melynek sorsa azonban Bécs sikertelen török ostroma után megpecsételődött. Thököly Imre második felesége, egyben II. Rákóczi Ferenc fejedelem édesanyja, Zrínyi Ilona 1688-ig védte Munkács várát, ám ezt követően a házaspár – gyermekei nélkül – törökországi száműzetésbe kényszerült, Thököly Imre 1705-ös haláláig. 1690-ben a kuruc vezér sikertelenül próbált meg visszatérni Erdélybe, miután vereséget szenvedett a zernyesti csatában a császári csapatoktól.

A törökellenes felszabadító háborúk idején az országot visszafoglaló Habsburgokkal szemben elégedetlenségi mozgalom bontakozott ki. A fő sérelmeket a parasztok esetében a katonák kényszerű beszállásolása és élelmezése, míg a nemesség esetében az Újszerzeményi Bizottság működése (mely 10%-os fegyverváltság megfizetésére és bonyolult igazolási procedúrára kötelezte a felszabadított területek török megszállás előtti magyar nemességének utódait) és Magyarország közigazgatásának megváltoztatása (a vármegyerendszert nem restaurálták teljes mértékben, Erdély pedig különálló maradt) jelentette. Az 1697-es Tokaj-hegyaljai felkelést – melynek vezetői Tokaji Ferenc hadnagy, Szalontai György végardói bíró, Kabai Márton református prédikátor voltak; a katonaság soraiban pedig már feltűnt a később Rákóczit is támogató Esze Tamás és Kis Albert is – a Habsburgok gyorsan leverték.

A felkelést követően kereste meg Bercsényi Miklós gróf II. Rákóczi Ferencet, aki Sáros vármegyei főispánként hozzákezdett a felkelés megszervezéséhez. 1701-ben letartóztatták, de a bécsújhelyi börtönből Gottfried Lehmann kapitány önfeláldozásának köszönhetően Lengyelországba szökött, és 1703. június 16-án, a Vereckei-hágón átkelve kirobbantotta a felkelést.

Már a Thököly-felkelést követően is menekültek kuruc csapatok Moldvába és Havasalföldre, ahol be is fogadták őket. Maga az egykori kuruc vezér még nikomédiai száműzetésében is megpróbálkozott a kapcsolat felvételével: 1698-ban Szőllőssy Zsigmondot küldte Moldvába, hogy tárgyaljon Antioh Cantemir vajdával (1695–1700) Thököly esetleges visszatéréséhez való hozzáállásáról.

Ugyanebben az évben már Rákóczi is megkezdte a tapogatózást a román fejedelemségek irányába, Bercsényi Miklós tábornok, Széchényi Pál kalocsai érsek és Szirmay István Zemplén vármegyei alispán Rákóczi fő tanácsadóiként ekkor folytattak először tárgyalásokat a havasalföldi fejedelemmel, Constantin Brăncoveanuval (1688–1714).

A felkelésben résztvevő románság négy főbb csoportba osztható. Elsőként említhetjük a Rákóczi-pártiként a felkelő hadseregbe betagozódó, többnyire nem nemesi származású, adatolt személyeket.

Másodikként szólhatunk a Rákóczit több családtagjukkal is támogató kis- és középnemesi famíliákról, közülük is elsősorban a nagyberivói Boérokról.

Harmadikként feljegyezhetjük a néphagyományban szereplő hősök, elsősorban Gligor Pintea és társai csoportját. Történeteikben megjelenik a felekezeti feszültség, többnyire az I. Lipót császár által létrehozott unitus egyház és a római pápa főségét továbbra sem elismerő ortodox felekezet tagjai között.

Negyedikként kitérhetünk a külpolitikai dimenzióra. A moldvai és a havasalföldi fejedelmi udvarral Rákóczi 1698 és 1712 között szoros kapcsolatokat ápolt, erdélyi román kis- és középnemesi származású diplomatái (pl. a kisnemesi származású, a nagyberivói Boérokkal is szoros kapcsolatot ápoló Thalaba Máté, „Posta” / „Oláh” Miklós, Todoran Ternaveanu) pedig az oszmán Portán és Nagy Péter cárnál (1689–1725) is megfordultak.

A havasalföldi származású Boér família neve a román bojár, azaz földesúr szóból ered. Első említésük a fogarasföldi Boér Konstantin 1302-es birtokszerzéséről valószínűleg hamisítvány. Az 1507-ben elhunyt nagyberivói Boér Istvánt már fogarasi várkapitányként említik, s a szintén a Fogaras vidékén, Nagysink közelében fekvő récsei birtokszerzés is az ő nevéhez köthető. A hagyomány szerint a család összes többi ága is tőle ered, gyermekeire három fogarasföldi falut hagyott: Szkorét, Kövesdet és Berivót. Előbbi birtokosai hamar elszegényedtek, utóbbi két család azonban az elkövetkezendő évszázadokban tovább gyarapodott.

A kövesdiek közül Boér Ferenc Mikes Kelemen 1700-ban uniált nevelőapja volt, később Szilágysomlyó várát Rákóczi kezére játszotta, majd havasalföldi és moldvai száműzetését követően Rákóczi adószedője volt a kézdiszéki Csernátonban. 1711 után meghódolt és krasznai főispán lett. Fia József, Mikes Kelemen féltestvére, akivel az író haláláig levelezett. Simon a zentai csatában (1697) kitüntetve magát fogarasi ispán lett; András pedig a szabadságharc kitörésekor a kancelláriai jegyzői tisztséget töltötte be.

A nagyberivóiak címere (1655): kék pajzsban, zöld földön, fehér lovon, koronából kinövő, vörös ruhás vitéz jobbjában kardot tart. Sisakdíszén két mellső lábával ágaskodó, kétszer ötágú agancsos szarvas látható, a fején tolldísszel; sisaktakarói vörös-ezüst és kék-arany színűek.

Boér Miklós 1675. május 20-án tartozékaival együtt a kisberivói birtokot is megszerezte I. Apafi Mihály fejedelemtől (1661–1690) gyermekei számára. 1675. november 19-én a fejedelem kinevezte fiát, ifjabb Boér Miklóst fogarasi kapitánnyá, azzal az instrukcióval, hogy mindenben az eddigi szokások szerint cselekedjen. 1700-ban királyi iratot is szerzett javai leányági örökítésének érvényességéről, s – az elharapódzó havaselvi önkényes földfoglalásokat meggátolandó – ugyanezen évben császári rendelkezés született a Kárpátokon fekvő országhatár pontos megállapításáról.

A szabadságharc kitörését közvetlenül megelőző években a család jó kapcsolatot ápolt a többi Fogaras vidéki befolyásos román nemessel: irattárukban megtalálható Rákóczi későbbi oroszországi diplomatájának, Thalaba Máténak I. Lipóttól 1700-ban kapott testimonialisa, valamint egy 1701-es, 130 német forintról tanúskodó bécsi adósságlevele is.

A család a kövesdi ághoz hasonlóan görögkatolikus hitre tért, 1701-ben a jezsuita Szunyogh Ferenc (1669–?) nekik is megküldte köriratát az unitus és a római katolikus papok egyenrangúsításáról. A nagyberivói Boérok további vagyongyarapodását jól mutatja, hogy Boér Mihály javainak 1701-ben bekövetkezett halálakor született összeírása három, apróbetűkkel teleírt negyedíven keresztül sorolja fel az elhunyt igásállatait és jobbágyait.

I. Lipót 1704. július 9-én kelt amnesztialevele – melyben büntetlenséget ígért a családnak, ha szakítanak a felkelőkkel – nem érte el célját. Boér Tamás és Pál 1705-ben is Rákóczi adószedői voltak a szentágotai Nagysinkszékben.

A nagyberivói Boérok memorandumot bocsátottak ki a fejedelem iránti elkötelezettségükről: a Rákóczi-párti nemesek 1705. december 8-án pecsétjükkel és aláírásukkal erősítették meg, hogy: „A fogaras földi nemesség és bánság sub anathema kötelezi magát, hogy senki a közönséges jónak veszedelmével maga privátumát nem keresi.” A felhíváshoz csatlakozó tizenhárom nemes között ott találjuk Boér Tamás, Péter, Gáspár, Sámuel és József, illetve anyai ági unokatestvérük, a szintén román származású Sztojka János nevét is. A kiemelt részből az is kitűnik, hogy a kor embere számára mennyire fontos volt egyházához tartozása: az oklevél sanctioja mind az unitusok, mind az ortodoxok számára a felekezetükből való kiközösítés.

Boér János már gyerekkorától ismerhette a fejedelmet, ugyanis a feljegyzések szerint korábban Zrínyi Ilona (1643?–1703) „idvezült fejedelem asszony innya adó inassa” (egyszersmind pohárnokmestere) volt. A „becsületes öreg legény” később Pápai János szolgálatába szegődött, gazdája – egyben Rákóczi konstantinápolyi követe – 1706. január 2-i jelentése szerint őt is magával vitte portai útjára, sőt külön lovat is rendelt számára. Szolgálataiért a Thököly Imre konstantinápolyi hagyatékából Rákóczi helyi alapjába olvasztott pénzéből fizették ki.

Az Erdély császári visszafoglalása (1705. november 11., zsibói csata) után kelt menlevélben I. József császár (1705–1711) a nagyberivói Boérokat is biztosította abbéli törekvésükről, hogy pártállástól függetlenül „az damnificatiók in integrum restituáltassanak”, valamint ugyanebben az évben megerősítették őket nagyberivói malom birtoklásában is.

1708. április 10-én iktatták be Kassán Boér Zsigmondot a Nemesi Társaság gregariusává. Közkatonaként e körben kevésbé játszhatott meghatározó szerepet – ha azonban számításba vesszük, hogy összesen a 150-et sem érte el az ide bekerülő főrangúak létszáma, akkor már elmondható, hogy igazi elit társaságba sikerült felvételt nyernie. Ugyanekkor Boér Gábor is diplomáciai szerepet kapott a moldvai exulánsokkal való kapcsolattarásban.

I. József 1709. február 12-i és 1709. május 3-i pecsétes levelében is elismerte a család Fogaras vidéki nemességét – e dokumentumban a Boérok ismételten már említett rokonaikkal, a Sztojkákkal, illetve a szintén román és Rákóczi-párti Sztánokkal együtt tűnnek föl.

A család legtehetősebb tagja ezekben az időkben az 1709-re már 104 jobbággyal bíró Boér Sámuel, aki rangemelkedését nagyban köszönhette házasságának: felesége ugyanis Cserei Éva, a felkelést sógorával szemben kevéssé pártoló Cserei Mihály történetíró unokahúga volt. Nagy jövedelmét részben annak köszönhette, hogy Erdélyen kívül, Havasalföldön is feküdtek birtokai – ezeknek egy részét 1709. július 13-án kelt végrendeletében családtagjain túl magára Constantin Brăncoveanu havasalföldi vajdára kívánta hagyni.

Végezetül egy igazi kuriózumra bukkanhatunk: Inocenţiu Micu-Klein (1692–1768, az ő nevéhez fűződik a román írás átalakítása a görög-cirillről latin betűsre) fogarasi görögkatolikus püspök munkássága előtt legalábbis néhány évtizeddel egy latin betűs, román nyelvű magánfeljegyzés-töredék is szerepel a család iratai között. „Cristinluj fi la alnochen(?) din preten fi de lire veitez dumnuluj Popuzului Bozgoseff ku kitrage senetete sese de” – azaz: „(Boér) Kristóf barátjának, vitéz Popuz Bozgoseffnek az ő egészsége iránti aggodalommal adott pénzéről.”

A nagyberivói Boér család példáján keresztül láthattuk: egy középnemesi, esetünkben ráadásul nem is magyar eredetű család számára a Rákóczi hűségén maradásnak két fő feltétele volt. Az egyik a birtokokon és a méltóságokon (itt főképp a fogarasi kapitányi címeken) keresztül az Erdélyhez mint önálló entitáshoz való, 1690 előtt kialakult kötődés. A másik pedig a császáriak általi megvesztegethetetlenség, amelynek záloga a stabil anyagi háttér – háborús időkben pedig ehhez a gabonakereskedelmen keresztül vezetett az út.

J. Újváry Zsuzsanna:

Zrínyi Ilona és Thököly Imre fiatal évei

A Wesselényi-féle mozgalomban (1670) előadásunk mindkét címszeplője érintve volt, igaz, csak rokonságuk útján: az akkor még csupán tizenhárom éves Thököly Imrének, a későbbi fejedelemnek apja 1670 decemberében már haldokolva élte át I. Lipót király ostromát Árva várában, miközben fiát kimenekítette; Zrínyi Ilona pedig férjének, I. Rákóczi Ferenc választott erdélyi fejedelemnek a megmentésén fáradozott, jegyajándékát és ékszereit is odaadva fejváltságul. Édesapját, gr. Zrínyi Péter horvát bánt és nagybátyját, Frangepán Ferencet azonban Bécsújhelyen kivégezték; e tragédiának lett az áldozata édesanyja is, akit Grázba hurcoltak el kishúgával együtt. Zrínyi Ilona egyszerre veszítette el családtagjait és családi vagyonukat, a Zrínyiek ősi fészkét. Mintegy húsz évvel később, amikor egyetlen fiától, II. Rákóczi Ferenctől kellett búcsúznia levélben, életének legfőbb elvét hagyta rá örökül: „Nincs a világon szebb és dicsőbb dolog, mint a becsületes név és jó hírnév! Ez soha meg nem hal, hanem örökké él. A földi javak elveszhetnek, – az nem baj –, de aki a becsületét elvesztette, mindenét elvesztette.”

E sorok a Zrínyi-, majd a Rákóczi család sorsának egymondatos összefoglalása; mind a Zrínyiek, mind a Rákócziak elveszítették hatalmas birtokaikat, de becsületük, jó hírnevük megmaradt. E mondat Zrínyi Ilona nagybátyjának, a költő és hadvezér Zrínyi Miklós eposzának, a Szigeti veszedelemnek a lényegét is tükrözi. Munkács hős védőjének – Európában mindenki csak hercegnőnek hívta – számára is a becsület és a jó hírnév volt a legfontosabb, hiszen ezt adta át örökül fiának. Mindketten jól sáfárkodtak ezen eszmével: mind anya, mind fia földi vagyonát elvesztve, de becsületét megtartva, meg nem alkudva, száműzetésben haltak meg.

Zrínyi Ilona tehát anyósával együtt megmentette férjét és kivégzéstől, ám kisfia születése után nem sokkal megözvegyült. Ő lett a gyermekek gyámja, ez által őrá szállt a Rákóczi család minden örökletes joga: Munkács, Sárospatak, Sáros, Makovica, Zboró, Dobóruszka, Regéc, Tokaj, Szerencs, Ecsed, Szatmár, Élesd stb., a majorságok, a tokaji szőlőbirtokok, az officinák és Sáros vármegye főispáni tiszte. Ekkor találkozhatott Thököly Imrével, aki szintén magában hordozta haldokló apja Habsburg-ellenességét, és hatalmas magyarországi birtokai elvesztésének minden keserűségét; mintha a két Habsburg-ellenes család két megmaradt tagjának megismerkedését, egymásra találását valaki végzetszerűen irányította volna. Zrínyi Ilona és Thököly Imre egymásba szerettek; 1682 nyarán, amikor Thököly Imre a Felső-Magyarországi Fejedelemség (Orta Madzsar) ura lett, egy sokat szenvedett és megélt asszony, az özvegy erdélyi fejedelemné kezével nemcsak szerelmes, halálig kitartó hű feleséget, hanem hatalmas vagyont is nyert. Kétségtelen, hogy 1682 Thököly Imre szerencseéve volt, ám Zrínyi Ilonának is. Thököly Imre sem volt akárki; ugyan dédapja marhakereskedőként lépett a nemesek, majd a mágnások sorába, ám másik dédapja Thurzó György nádor volt, és anyai ágon a Bethlen fejedelmi családdal állt kapcsolatban. A házaspár tehát nagy és jogos reményekkel kezdhette meg közös életüket. Ám a politikai játszma másként játszódott le; a hatalmát az Oszmán Birodalomhoz kötő Thököly Imrének menthetetlenül el kellett buknia, amelybe Zrínyi Ilona szerelemből és hűségből önként követte férjét.

Mészáros Kálmán:

„Szegény Apestaki doktor veszedelme”. Az ágasegyházai ütközet, 1704. május 22.

1704 késő tavaszán a Rákóczi-szabadságharc fő hadi eseményei a Dunántúlon és a Morva határ mentén zajlottak. A fejedelem a Széchényi Pál kalocsai érsekkel folytatott első gyöngyösi béketárgyalás (március 19–28.) és az Eger császári őrségével kötött fegyverszüneti megállapodás (április 16.) után a Dunához vonult, hogy személyesen irányítsa az egy hónappal korábban elveszített országrész visszahódítását. Április 30-án Dunaordasnál vert tábort, s május 10-én Forgách Simon tábornagyot küldte át a Dunán a hadjárat megkezdésére. A kurucok ez újabb támadásának hírére Siegbert Heister császári fővezér május közepén Nyitra térségéből visszatért a Dunántúlra. Hírszerzői szerint maga Rákóczi is átkelt a Dunán, ezért Fehérvár környékén kereste az ellenséget. Előbb Csíkvárnál aratott győzelmet a frissen kuruccá lett Esterházy Antal serege felett (május 21–25.), majd Veszprém városát dúlta fel kegyetlen módon (május 31.).

A Vág-vidéken Bercsényi Miklós kuruc főgenerális Heister távozása után fellélegezve megindult Nyitra és Pozsony vármegye visszafoglalására, és a segítségére küldött Károlyi Sándor csapataival együtt május 28-án Szomolánynál fényes diadalt aratott Adam Ritschan császári tábornok felett. Ugyanekkor az ország keleti felében Eperjes, Kassa, Szendrő, Szatmár és Nagyvárad császári őrsége kötötte le a körülzárásukra rendelt kuruc erőket, s Erdélyben is váltakozó szerencsével folytak a harcok. Nem csoda, hogy hadtörténetírásunk mindeddig figyelemre sem méltatta a rác határőrök egy portyázó seregének Kecskeméttől délnyugatra, Ágasegyháza pusztánál aratott győzelmét egy kisebb kuruc sereg fölött. Ez a rajtaütés katonai szempontból valóban elhanyagolható esemény volna, ám egyéb okok miatt mégis figyelmet érdemlő mozzanata a szabadságharc fordulatokban gazdag történetének. Az alábbiakban ezzel az eseménnyel foglalkozva a kora újkor lengyel, magyar és talán francia orvostörténetének egy szomorú epizódját ismertethetjük, s újabb adalékkal szolgálhatunk Rákóczi lengyel kapcsolatainak történetéhez.

Az ütközet részleteit a császári hadijelentésből ismerjük, melynek tartalmáról az egykorú bécsi hírlap, a Wiennerisches Diarium 1704. évi 89. száma is beszámolt.

A május 28-i szegedi keltezésű tudósítás szerint a tiszai rácok az izsáki útnál lesben állva sikeresen rajtaütöttek egy Kecskemét felől Rákóczi ordasi táborába tartó csapaton, amelyben Rákóczi francia orvosa, egy előkelő lengyel úr és Chernel („Czerneck”) Pál kapitány, ugocsai nemes is utazott. A rácok szétugrasztották a csapatot, 50 embert lekaszaboltak, köztük az orvost is, a lengyeleket pedig két szolgájukkal, egy kapitánnyal, valamint Horváth János hadnaggyal és két huszárjával együtt foglyul ejtették. Igen gazdag zsákmányt is szereztek, amelyben szőrme, kabát, fehérnemű, kendő, vászon, egy értékes tábori borbélyfelszerelés, egy drága óra, sok ezüstnemű, két gazdagon hímzett, egyenként 2000 forintra taksált ruha, edények, 7-8 ezer forint készpénz és 50 ló is volt. Az elfogott lengyel (mint látni fogjuk, Michał Missuna) azt vallotta, hogy Rákóczi faktora (megbízottja, ügynöke) volt, és borral, állatokkal kereskedett számára Lengyelországban, a nála lévő holmikat pedig a sajátjának mondta. A zsákmányban bizonyos leveleket is találtak, de a legfontosabb kötegeket a kurucoknak sikerült megmenteni, azokban állítólag olyan fontos iratok voltak, amelyek megszerzése egyenértékű lett volna magának Rákóczinak az elfogásával. A levelek közül a tudósítás kiemeli az erdélyi vonatkozásúakat. (Ne feledjük, Rákóczit ekkor még nem választották fejedelemmé, s Erdély birtoklása a török veszély miatt kiemelten fontos volt Bécs számára, így az erdélyiek Rákóczival való kapcsolattartásának dokumentumai jelentős hírszerzési eredménynek számítottak.)

Maguktól az ütközet részvevőitől kuruc jelentést nem ismerünk, de a fejedelem környezetéből többen is tudósítottak az eseményről. Ezen kívül néhány más forrásból is meríthetünk szórványos adatokat, későbbi visszautalásokat a szerencsétlen kimenetelű összecsapásra. Kezdjük azonban az előzményeknél. A rác veszedelem a szabadságharc folyamán mindvégig Damoklész kardjaként függött az alföldi magyar lakosság feje fölött. 1704. április 18-án Andrássy István vezetésével egy jelentős kuruc csapat rohamozta meg Szeged Palánkvárosát, amelyet elpusztítottak, majd sietve visszavonultak a városrész magyar lakosságából hozzájuk csatlakozókkal együtt. Ez a kuruc támadás a már 1703 nyarától folyó „adok-kapok” része volt, s számítani lehetett egy a Duna–Tisza közi és tiszántúli védtelen lakosság ellen irányuló retorzióra. Rákóczi, mint említettük, április végétől a Duna mentén állomásozott seregeivel, s eredetileg a Dunántúlra kívánt vonulni, de már május elején Szeged ostromára készült. Mivel folyamatosan érkeztek a hírek a rácok gyülekezéséről, sőt május elején egy portyázó csapatuk Kecskemét határából nagy számú lábasjószágot (marhát, juhot) hajtott el, Rákóczi megtette a szükséges intézkedéseket: május 9-én Kecskemétet egy évre felmentette a táborozás és katonaállítás terhétől, helyette önvédelmi milícia tartására kötelezte a várost. Vay Ádám udvari és jászkun főkapitány pedig Szentmiklósi János jász kapitány parancsnoksága alatt őrséget rendelt Orgoványhoz a dél felől várható veszély elhárítására, s május 13-án Kecskemét vezetőinek szigorúan megparancsolta, hogy visszabocsátott katonái közül 300 főt küldjenek azonnal Szentmiklósi mellé, s mind saját katonaságukat, mind pedig Szentmiklósiét lássák el kenyérrel és abrakkal. Szentmiklósi két nappal később még az ellátmányt sürgette, s Vay Ádám is dörgedelmes parancsban ismételte meg korábbi utasítását. Szentmiklósi ugyanakkor 80 szegedi rác készülő portyázásáról is hírt kapott, akik ellen igyekezett készenlétben állni. 16-án a nagykőrösiek is fegyvereseket küldtek az orgoványi őrség megerősítésére, de pár nappal később Szentmiklósi elhagyta Orgoványt, mert Buda felől is fenyegető hírek érkeztek, s 21-én északabbra, a kecskeméti kertek alatt foglalt állást. Mindössze egy nappal az ágasegyházai ütközet előtt vagyunk tehát, amikor a korábban e térségben vigyázó kuruc őrség eltávozott, s ugyanezen a napon kelt Vay Ádám haragos levele a kecskemétieknek, amelyben részint a hamis rác hírek miatt bosszankodik, másrészt úgy véli, hogy 700 rác ellen maga a város is védekezni tudna. Végül enyhébb hangon megjegyzi, hogy a fejedelem hamarosan északabbra, Soltra teszi át táborát, s ezzel a város is nagyobb biztonságban lesz.

Május 22-én azonban bekövetkezett a tragédia, s 23-án újra csak Vay Ádám tolmácsolja a fejedelem neheztelését. Ez a levél Nagykőrös jegyzőkönyvében maradt fenn, nem tudjuk, hogy csak a kőrösieknek szólt-e, vagy Kecskemét (esetleg még Cegléd) is megkapta a dorgáló sorokat: „Felettébb neheztelli Kegyelmes Urunk, [hogy] az mely lengyelországi követek Doctorával edgyütt jöttek volna az tábor felé, Kegyelmetek rossz gondviseletlensége és tartóztatása miatt oly szerencsétlenségben estek…”

Tény, hogy Rákóczi leginkább az orvos halálát sajnálta, erre már a Wiennerisches Diarium is utalt. A fejedelem Bercsényit is tudósította az ügyről, de csak a főgenerális válaszát ismerjük, amelynek egyetlen szánakozó felkiáltása éppen a doktor nevét tartalmazza: „Szegény Apostaki!” Rákóczi udvarából Pápai János kancelláriai titkártól és idősb Gyulay János udvarmestertől maradt fenn egy-egy rövid levél az esetről. Az előbbi Buday István generálist, a szatmári ostromzár parancsnokát tájékoztatta 1704. május 30-án az immár Soltra áthelyezett fejedelmi táborból: „…midőn szegény Apestaky Lengyelországbúl jőne: Kecskeméten innen a rácok reáütnek, s eszvevagdalják, Csernelt pedég más lengyel úrral Szegedre vitték.” Egy nappal később kelt Gyulay levele Szalay Pál ezredeshez, aki ugyancsak Szatmár körül táborozott: „Apestaki doctort is Kecskeméten innen két mélyfölddel felverték s levágták. Szegény Csernel Pál kapitányt is nehánymagával; igen nagy nyereséggel mentek be Szegedre pogány eb rácok.” E két szűkszavú kuruc tudósítás maradt csak fenn az eseményről, sem Rákóczi, sem Bercsényi, sem Károlyi iratanyagában nem találunk olyan levelet vagy egyéb dokumentumot, amely bővebben utalna az ütközetre és következményeire. (Jellemző, hogy ez utóbbi tudósítások is csak kivételesen maradtak fenn: a szatmári császári őrségnek a várból való júniusi kitörése alkalmával, a címzettek, Buday és Szalay poggyászával kerültek az ellenség kezére, s Szatmár várában Reviczky Imre készített az elfogott levelekről kivonatokat, tehát a császáriak akkurátusságának, illetve Reviczky történetírói ambícióinak köszönhető, hogy a felkelés első másfél esztendejének rendkívül gyér forrásanyagán belül ez a fontos irategyüttes megmaradhatott.)

Kecskemét város jegyzőkönyvébe 1704. augusztus 24-i dátummal egy érdekes tanúvallatást jegyeztek be, amelyet Muraközi Márton hadbíró parancsára vettek fel, a kiadott kérdőpont pedig arra irányult, hogy a tanúk meg tudják-e erősíteni, „hogy ebben a’ mostan folyó 1704-ik esztendő pünkösd havának 22. napján, Ágas Edgy Házánál némely magyar katonáknak, lengyeleknek és németeknek az rácoktul való levágattatása és elfogattatása előtt való első, másod- és harmadnappal itt, Kecskeméten lett volna Pulyai György”. A vallatási jegyzőkönyv töredékesen maradt ránk Kecskemét monográfusa, Hornyik János másolatában. Mivel a jegyzőkönyv időközben elveszett, ma már nem tudjuk biztosan, hogy a vizsgálat anyagát már eredetileg is hézagosan vezették-e be a város jegyzőkönyvébe, vagy Hornyik készített belőle kivonatos másolatot. Azt sem tudjuk, miért folytattak vizsgálatot három hónappal az ütközet után egyetlen személy tartózkodási helyéről. Talán az ellenséggel való összejátszás, kémkedés gyanúja merült fel Pulyai György ellen? Vagy az ütközetben való részvételét kellett volna igazolni valamiért? E kérdésekre egyelőre nem felelhetünk, de az ütközethez kapcsolódóan tulajdonképpen ez a töredékes anyag az egyik legfontosabb kuruc forrásunk. Az első tanú, Szívós György azt vallotta, hogy saját édesanyja az ütközet előtt való napon halt meg, s Pulyai György mind a temetésen, mind pedig a halotti toron jelen volt. A harc napján pedig a tanú látta, „hogy az több itt való katonák az zászló alá gyűlvén, ő [azaz Pulyai] is compareált” [megjelent]. Másnap a sereggel együtt újra kiment a harctérre, s „az holttesteknek felszedésében és behozásában ott volt”. A 3. és 4. tanú ugyanezt erősítette meg, azzal a kiegészítéssel, hogy Pulyai saját vezetéklovát is átengedte vontatásra a testeket szállító kocsi elé. Hornyik végül még a város adókönyvéből is idéz egy adatot: „Pulyai Balázs adott egy kocsit és egy lovat, mikor az Doctort levágták Ágasegyházán.”

A most idézett forrásokból nem csupán az ütközet helyszíne és dátuma derül ki pontosan (a császári hadijelentésből ez hiányzott), de a vallatási kérdőpont a kuruc katonai kíséret összetételére is utal, amennyiben a rácok által levágott magyarok és lengyelek mellett németeket is említ. Egy nem sokkal később kelt forrás megerősíti kuruc szolgálatban álló (a császáriaktól átállt) németek részvételét az ütközetben. Egy „Praiszler” kompániájában szolgáló dragonyos, bizonyos Postil János felesége, Éva Terézia asszony 1704. szeptember első napjaiban azért nyújtott be folyamodványt a fejedelemhez, mert „az urát Apostág Doctor veszedelmekor a’ rácok elfogván, Szegedre vitték”. A „minden órában várandó” asszony állapotára való tekintettel is esengett férje kiszabadítása érdekében. Rákóczi a folyamodót Vay Ádámhoz utasította, „kinek is légyen gondja, hogy Szolnokban lévő rác rabokon szabadíttassa meg az urát, és a több rabokat is, kik Szegeden vannak”. A fogolycsere azonban nem jöhetett létre, mert az asszony 1705. április végén újra folyamodott férje kiváltásáért és legalább zsoldjának kifizetéséért, május elején pedig már azt kérte, hogy „ha oly hamar szabadulássa nem lehetne” a férjének, akkor legalább útlevelet kaphasson, „hogy hozzája mehessen”. Rákóczi ekkor azt válaszolta, hogy a szolnoki kapitánynál (Berthóty István) sürgesse meg a fogolycserét. E két utóbbi folyamodványban gyermekére már nem történik utalás, az újszülött talán nem maradt életben. Sajnos, egyelőre Postil János alakulatát és parancsnokát, Praiszler/Preisler dragonyos kapitányt sem tudjuk azonosítani, későbbi sorsáról sincs adatunk.

Az Ágasegyházáról Szegedre hurcolt foglyok közül a Wiennerisches Diarium Chernel Pál ugocsai kapitányt és Horvát János hadnagyot említi név szerint, közülük Chernel személyéről tudunk pontosabb adatokkal szolgálni. Ő a nyugat-dunántúli eredetű kiterjedt chernelházi Chernel család Tisza-vidékére átszármazott ágának sarja volt. A genealógiai irodalom idősebb Chernel Pál és Tarnóczy Zsuzsanna fiaként tartja számon. Apja már a korai kuruc mozgalomban is részt vett, ő maga pedig 1703-ban az elsők között csatlakozott a kurucokhoz. Rákóczi már szeptember 18-án visszaadatta számára Tarnóc nevű faluját, melyet apja kuruc múltja miatt kobzott el tőlük a Szepesi Kamara. Bár a Wiennerisches Diarium ugocsai kapitánynak mondja, Ugocsa megye kuruc kori forrásaiban neve elő sem fordul. Huszton lakott, inkább máramarosi csapat elöljárója lehetett tehát, hézagos forrásaink arra utalnak, hogy Máramaros vármegyével 1703 késő őszén összetűzésbe is került. 1704 elején már azért folyamodott Rákóczihoz, hogy egészségének megromlása miatt, mivel nem tudott lóra ülni, mentse fel a táborozástól, s engedélyt kért, hogy felépüléséig házához mehessen. Lábadozása nem tarthatott sokáig, ha Ágasegyházánál már újra kapitányként harcolva esett az ellenség fogságába. Közel egy évig raboskodott Szegeden, szabadulásáért 1705. április második felében mondott köszönetet a fejedelemnek, de fegyver és ló híján, főleg pedig azért, mert rabsága alatt felesége elhunyt, s négy árvát hagyott hátra, ismét házához kéredzkedett. Rákóczi kétszáz rajnai forinttal jutalmazta. A felkelés alatt többé nem játszott aktív szerepet, de megélte a szatmári békét, mert birtokai ügyében utóbb Pálffy Jánoshoz is folyamodni kényszerült. Itt jegyezzük meg, hogy személyi adatainak pontos azonosításakor ügyelni kell rá, hogy vele egyidejűleg Bereg vármegyében, Sárosorosziban élt Cherney Pál, aki az ágcsernyői Cherney családból származott, az 1673 körül elhunyt Cherney Pál zempléni főjegyző, országbírói ítélőmester, végül zempléni alispán unokája volt. 1727-ben Károlyi Sándor érdeklődésére ő maga vázolta fel származását, s kijelentette, hogy Chernel Pállal nem áll rokonságban: „az huszti Csernell Pállnak és familiának velünk való attyafiságát nem tudom”. Cherney Pál már a Rákóczi-szabadságharc alatt is Orosziban élt, nevét megtaláljuk Bereg vármegye 1706. évi nemesi felkelői között: fegyveresen, két lóval és egy szolgájával szállt táborba. (Máramarosi, illetőleg huszti nemesi összeírást egyelőre nem ismerünk a felkelés idejéből, Chernel Pálra vonatkozóan így ehhez hasonló adattal nem rendelkezünk.)

A császári jelentésben szintén névvel szereplő hadifogoly, Horvát János lovas hadnagy (két huszárját is említik!) személyéről semmi biztosat nem mondhatunk. Pusztán a névazonosság és alakulatának lehetséges jelenléte alapján következtetve nem zárhatjuk ki, hogy azonos azzal a Horvát Jánossal, aki egy 1706. április 12-i kimutatás szerint a jász regiment harmadik századának vicehadnagya volt, Sőtér Tamás főstrázsamester parancsnoksága alatt.

Az elfogott lengyel főembert azonban azonosítani tudjuk: ő Missuna Mihály (Michał), Rákóczi későbbi jaraszlói prefektusa volt. Bercsényi azonnal javaslatot tett kicserélésére: „Misuna, szegény, Szegeden rab, az mint az hírek írják; szabadulásában rabot bocsássunk, – írok Pálfinak, ha parancsolja Nagyságod, Oppersdorfot adjuk oda.” Röviddel utóbb a főgenerális bizakodóan ír a fogolycsere lehetőségéről: „Misuna szabadításában lesz mód, mert szörnyen sürgetik most Pálfi által az rabok szabadúlását”. A dolog nem ment azonban könnyen, Bercsényi még nyár végén is arról ír, hogy a bécsi udvartól nem kapott választ Missuna kiváltásáról. A cserére a kurucok ekkor egy elfogott rác határőr tisztet, bizonyos Petrást (bizonyára a később tábornoki rangot nyert Maximilian Petrascht) jelöltek ki, aki személyesen írt saját szabadulása érdekében Szegedre. Ez sem bizonyult azonban sikeres lépésnek, mert az év végén a főgenerális egy Missunától vett levél kapcsán azt tanácsolta Rákóczinak, hogy küldjenek rabokat Nyitráról és Léváról Szolnokra, „hadd szabadítanák szegényeket, Misunát és Csernel Pált s a többit”. A fogolycsere további menetét nem ismerjük, talán csakugyan Chernel Pállal együtt szabadult ki Missuna is 1705 áprilisában. Két évvel később már a XIV. Lajos által Rákóczinak megvásárolt jaraszlói uradalom jószágigazgatója volt, s Jaraszlóban élt 1727-ben bekövetkezett haláláig. Az ismertetett császári forrásból világosabb képet kapunk arról, milyen előzmények után, milyen előzetes kapcsolat révén eshetett Rákóczi választása Michał Missunára, amikor lengyelországi uradalmának igazgatásával bízta meg. Kereskedelmi megbízottja (faktora) volt már a fejedelemnek 1704-ben is, aki saját állítása szerint borért és marháért különböző árucikkeket szerzett be nyilván a kuruc hadsereg és a fejedelmi udvar számára. A zsákmányban felsorolt cikkek legértékesebb darabjai (a drága óra és a két rend díszruha) bizonyára Rákóczi személyes szükségleteit, fejedelmi reprezentációját szolgálták volna.

Az ütközet kapcsán utoljára hagytuk Apestaki doktor személyét. Maga Rákóczi az ő halálát fájlalta a legjobban, s szinte minden egykorú forrás az ő tragédiájával kapcsolja össze az ágasegyházai ütközetet. A kora újkori Magyarországon igen kevés diplomás orvos tevékenykedett, egytől egyig érdeklődésre tarthatnak számot, legalább az orvostörténet részéről. De általában társadalomtörténeti szempontból is figyelmet érdemel, ha a háborúban egy orvos veszti életét. Éppen ezért már 2012-ben megpróbáltam azonosítani Apestaki személyét Magyar László András és Kapronczay Károly segítségével, ám sem a magyar-, sem a lengyelországi adatbázisokban nem sikerült ilyen nevű orvosra bukkanni. Még az a szkeptikus vélemény is megfogalmazódott, hogy valószínűleg nem egyetemet végzett orvos, hanem csak egy sebész-borbély mesterről (kirurgusról) van szó. A korabeli források egybehangzó állítása és a fejedelem szánakozása alapján egyértelmű azonban, hogy egyszerű felcsernél magasabb végzettségű személy vesztette életét Ágasegyházánál, legalábbis olyan, aki magát orvosnak mondta és környezete is annak tartotta. Ezt végül az újabban feltárt források is megerősítették. Apestakiról három új információ került elő: az ismertetett császári jelentés franciának mondja, özvegye két évvel később Rákóczihoz fordult támogatásért, előéletéről pedig a lengyel szakirodalom tárt fel lényeges adatokat. Ez utóbbi világossá teszi Rákóczi és a doktor kapcsolatának eredetét: a Sieniawski házaspár udvarában ismerkedhettek meg. Apestaki 1696-ban a Sieniawski család orvosaként bukkant fel (lekarz), s mint közismert, Rákóczi és Bercsényi legfőbb lengyelországi támogatója is Adam Mikołaj Sieniawski (1666–1726) belzi vajda, illetve felesége, Helena Elżbieta Lubomirska (1669–1729) hercegnő volt. Az északi háború következtében ez a támogatás végül nem terjedhetett túl a két bujdosó főúr személye iránti barátságon (illetve az asszony és a fiatal Rákóczi közötti szerelmi kapcsolaton), a magyar szabadságharc megindításához kellő katonai és politikai támogatást már nem nyújthattak. 1703. április 2-i keltezéssel Rákóczi záloglevelet állított ki a makovicai uradalom feléről 125 ezer német forint értékben a Sieniawski házaspár számára. Nem tudjuk, hogy ez és néhány hasonló, más lengyel előkelőségek számára kiállított dokumentum valós zálogszerződést, egy kölcsönügylet tényleges fedezetét vagy csupán egy ajánlattételt jelentett-e. Tény, hogy Rákóczi később is jó kapcsolatokat ápolt Sieniawskiékkal, s úgy tűnik, egy évvel a szabadságharc kitörése után korábbi orvosukat készült a saját szolgálatába fogadni. Apestaki doktor ekkor már családos ember volt. Ha igaz a Wiennerishes Diarium értesülése, hogy francia volt, akkor vagy Lengyelországban nősült, vagy nejével együtt érkezett lengyel földre. Az asszony két évvel férje halála után Rákóczihoz fordult támogatásért. Kálnássy János munkácsi prefektus 1706. március 24-én Szentmiklósról keltezett levelében így tájékoztatta erről a fejedelmet: „Apesztákiné asszonyom levelit az elmúlt postán elküldöttem Nagyságodnak, melly is előttem nagy sírással vólt, hogy ő néki éhel meg kell halnia, nincs honnan segítse magát, ha csak Nagyságod kegyelmessége nem járul hozzá”. Nem tudjuk, Rákóczi pártfogásába vette-e az özvegyet, erre vonatkozó források még előkerülhetnek. További kutatások révén bizonyára a doktor származására és tanulmányaira vonatkozó adatokat is sikerül még feltárni, de már az eddigi ismereteink révén is elmondhatjuk, hogy a kora újkori magyar, lengyel (és talán francia) orvostörténet egy érdekes és tanulságos epizódját tárhattuk fel szórványos és igen töredékes adatok alapján. A Rákóczi-szabadságharc egészségügye kapcsán pedig eltűnődhetünk a véletlenek történelemformáló jelentőségén is. Rákóczi ugyanis másfél hónappal az ágasegyházai ütközet után, Szeged ostroma közben súlyosan megbetegedett. Élet és halál között volt, így kényszerűségből táborába kísértek egy német orvost a bányavárosokból. A fejedelem környezete ugyan óva intette tőle, Rákóczi azonban rögtön a bizalmába fogadta a lutheránus doktort, akit már a felkelés előttről ismert, s elfogadta a kezelését, amely hamar eredményesnek bizonyult: „Tekintve, hogy nagyon tapasztalt orvos volt, hamarabb gyógyított meg, mint ahogy reméltük” – írja Rákóczi az Emlékirataiban. Bár a szakirodalomban több személy neve is felmerült, bizonyára Lang Jakab Ambrusról van szó, aki hamarosan a fejedelem udvari orvosa, majd egyben az egész kuruc hadsereg tábori főorvosa lett. Mindvégig hű maradt a fejedelemhez, akit a bujdosásba is elkísért, s Isztambulban hunyt el 1725-ben. Síremléke ma is áll a feriköyi protestáns temetőben. A véletlenek különös játéka kapcsán óhatatlanul is felmerül a kérdés: vajon a selmecbányai Lang Jakab Ambrus élete ilyen fordulatot vett volna, ha Apestaki doktor eljut Rákóczi ordasi táborába? S vajon Apestaki doktor mindvégig kitartott volna Rákóczi és a magyar felkelés ügye mellett, és Langéhoz hasonló eredményeket tudott volna felmutatni? Az ehhez hasonló gondolatokkal ma már persze csak eljátszhatunk, választ aligha adhatunk rájuk. A további kutatások azonban Apestaki előéletének feltárása és a szegedi táborba kísért orvos (Moller, Lang vagy Hellenbach?) személyének minden kétséget kizáró azonosítása révén

Perjámosi Sándor:

Közegészségügy Magyarországon a 17–18. század fordulóján

Az előadásban a történettudományi kutatásokban csak ritkán középpontba kerülő közegészségügy és járványügy állt, melynek hatása a politikatörténetre nem elhanyagolható.

A közegészségügy jogi szabályozása kapcsán szó esett arról, hogy amíg e korszakban, az ausztriai területeken a császári kormány számos rendelettel szervezte az egészségügyet Magyarországon mindebből igen kevés érvényesült. A 17. század országos törvényei nem mutattak érdeklődést a közegészség ügye iránt. Egységes törvényi szabályozás hiányában a nyílt helyeken fekvő községek minden ragály behurcolásának ki voltak szolgáltatva. Ugyanakkor a városok nem szorultak a törvényhozás gondoskodására, maguk hoztak törvényeket és óvó rendszabályokat. Amennyire lehetetett gondoskodni próbáltak annak tisztántartásáról, élelmezéséről, egészséges ivóvizéről, csatornázásáról, fürdőiről.

A középkor folyamán kórházak, ispotályok létesítésére, szociális egyesületek, alapítványok létesültek. A 16. század második felétől ezek a jótékony intézetek pusztulásnak indultak. A török által megszállt területeken mindenhol megszűntek a kórházak. Ezek a mai értelemben vett kórházaktól igen távol álltak. A gyógyítás sokszor nem orvosi kezekben, hanem ápolók, szerzetesek, chirurgusok kezében volt. Felismerték a járványos betegségek fertőző jellegét, ezért sok helyen építettek járványkórházakat, amelyek az elkülönítést szolgálták.

Orvosképzés

1770-ig, a Nagyszombati egyetemen való megkezdéséig, nem volt Magyarországon. Az orvosnak készülő ifjak külhoni egyetemeken folytathattak orvosi tanulmányokat. A 17. század végére a peregrináló magyarországi orvosok száma jelentősen megnőtt, de még így is megyék, városok maradtak orvos nélkül.

A 17. században a városokban már előfordulnak orvosi dinasztiák, ahol az egyetem megkezdése előtt az apa vezette be fiát az orvosi ismeretekbe. Néhány kiváló orvos iskolát alapított. A 18. század első felének leghíresebb iskoláját Moller Károly Ottó (1670–1747) tartotta fenn, aki II. Rákóczi Ferenc tábori orvosa is volt a szabadságharc alatt. Az orvosi előképzést egy-egy személy gimnáziumi tanárként valósította meg, a legnevesebb Páriz-Pápai Ferenc (1649–1716), aki Nagyenyeden tanárkodott és 1690-ben a kor leghíresebb magyarnyelvű egészségügyi könyvét a Pax corporist, adta ki, mely a következő száz évben több kiadást ért meg.

Az orvos nélküli időszakokat gyakran helyettesítették gyógyszerészek, borbélyok (chirurgusok) és olykor fürdősök. Ugyanakkor a 16¬-18. században a babonás terápia, a kuruzslás nem csak a népesség alsóbb rétegeiben volt elterjedve.

A tudományos tekintélynek örvendő gyógyszerészek előkelő állásokat foglaltak el, gyakran ruházták fel őket városi tisztségekkel. Nem volt szabályozás arra nézve, hogy mit kell egy patikában tartani. A korábbi vegyeskereskedés jelleghez képest a 17. század második felében már csak gyógykészítmények voltak kaphatók, míg babonás jellegű, szerek már csak kis mértékben voltak. Gyógyszertárak: 1697-ig: 30; 1719-ben 43; 1739-ben 57; majd ez a szám hatványozottan növekedett és 1799-ben számuk elérte a 227-et.

A városokon túl nagyobb szerep jutott a fürdősöknek és a sebészeknek. A sebészek és a fürdősök céhekbe tömörültek. A felvidéki városok többsége e korban fürdőt tartott fenn, melyet egészségi szempontból elkerülhetetlenül szükségesnek tartottak. Fürdőt csakis kitanult fürdősnek, seborvosnak adtak bérbe.

Katonai egészségügy, tábori gyógyítás

Bécs 1683. évi sikertelen ostroma felvillantotta a török kiűzésének lehetőségét. Nagy körültekintéssel indult meg a hadművelet előkészítése, így az egészségügyi ellátás lehetőségeit is egyeztették. A véleményezésre felkért kortársak lesújtó véleménnyel voltak a felvonuló seregek egészségügyi állapotáról. A vezérkar vonakodva fogadta az új katona-egészségügyi tanácsokat. A Buda alá felvonuló szövetséges hadak nem rendelkeztek egységes egészségügyi szervezettel. E szempontból a brandenburgiak és a hesseniek messze kimagaslottak, náluk lovasezredként egy képzett orvos, több sebész, ill. felcser és sebesültszállító volt. Ők önálló tábori kórházzal is rendelkeztek. Mindezek hatására a császári sereg negyvenezer katonája sem maradt kórház nélkül. E kórházban, egy időben kétezer beteget tudtak ápolni. Hatezren gyógyultak itt fel tízezer elhalálozott mellett. A bécsi hadvezetést Buda visszavétele győzte meg a katona-egészségügy fontosságáról, szervezetének és intézményrendszerének kiépítéséről!

A kor katonai akciói során, így a Rákóczi szabadságharc alatt az orvosok és sebészek alacsony száma rendkívül hátrányosan hatott a csapatok egészségügyi ellátására. A sebészek csak egy része rendelkezett céhbeli képesítéssel. A Rákóczi szabadságharc idején, 1705-től a sebészszükséglet fokozódott. Az ezredeknek volt ispotálya (gyengélkedője) és a kórház a málhánál kapott helyet. A Rákóczi udvari orvosaként ismert Lang Jakab Ambrus (1663–1725) volt a tábori főorvos és minden orvosnak, patikusnak, ezredsebésznek a legfelsőbb elöljárója. A tábori kórház fogalma ekkor már nem volt ismeretlen. Szervezésének köszönhetően, 1706-tól központi gyógyszerbázist, gyógyszerellátót hoztak létre Selmecen.

Járványok és az ellenük való védekezés – Pestis

Járványok idején különös gondot fordítottak a városok köztisztasági viszonyaira. Jól tudták, hogy a járványos betegségek ellen legjobb védekezés az izolálás. A fallal körülvett városok jobban tudtak izolálódni, de sokszor a rendfenntartásra és az emberek benntartására katonai erőt kellett alkalmazni. Járvány során nagy problémát jelentett a lakosságnak, hogy nem végezhette a munkáját, földjére nem járhatott ki, s ennek nem egyszer éhínség lett a vége.

Izolálás céljából megtiltották a tömeges gyülekezést és számos rendelkezést hoztak a járvány féken tartására, elfojtására.

A járványok manapság szinte érthetetlen mértékben pusztítottak. Ennek oka nagyrészt köznép tudatlansága, a nem kellő fokú szervezettség és a kisszámú tanult orvos volt.

Járványok meglehetősen gyakran törtek a lakosságra. A korszak legfélelmetesebb járványa a pestis, táborokban pedig a tífusz volt.

1654-ben, 1660-ban, majd 1665–1682 között folyamatosan pusztított a pestis. 1678-79-ben Magyarország és Erdély nagy részét lakatlanná tette.

1686-ban Buda ostrománál tífusz pusztított, mely az ostromló seregből húszezer embert ragadott el.

1690–1692-ig a töröktől visszahódított területeken pusztított a pestis. Savoyai Jenő seregében az 1692. évben harmincezer ember halt meg részben pestisben, részben Morbus Hungaricusban.

A Rákóczi szabadságharc idején ismét hatalmas erővel ütötte fel fejét a pestis, mely nagy hatással volt annak kimenetelére. 1708-ban érkezett kelet felől, s míg a szabadságharc katonai eseményei során körülbelül nyolcvanezren haltak meg, a pestis pusztításának köszönhetően több mint négyszázezren. A helyi járványvédelmet a Kollonits-féle ’Ordó Pestis’ alapján szervezték meg, mely védőrendszabályoknak köszönhetően ’csupán’ 10%-os volt a pestis halálozása. Ezek a számok sokkal magasabbak is lehettek volna. Az utolsó nagyobb pestisjárvány 1738/39-ben volt Magyarországon.

Himlő

A másik nagy veszteségeket okozó járvány a himlő volt, mely szintén társadalmi osztályok nélkül szedte áldozatait. Általánosságban 8–20, de erősebb járványok idején akár 60–75%-os is volt a halálozási arány. A Rákóczi szabadságharc utolsó harmadában a pestis mellett a himlő is szedte áldozatait az egész országban. Ellene a 18. század végéig gyakorlatilag tehetetlenek voltak.

Morbus Hungaricus

Meg kell említeni a magyar betegségnek kikiáltott Morbus Hungaricus-t, amiről Győri Tibor 1900-ban publikált kutatásainak köszönhetően tudjuk, hogy kezdetben a kiütéses tífuszt, azaz a vérhast jelentette; azonban a 19. század második felétől, egy másik betegséget, a gümőkórt vagyis a tuberkulózist (TBC) azonosították vele.

A vérhas a 17. században igen elterjedt volt Magyarországon. Nagyobb arányban főleg táborokban, katonák közt ütötte fel a fejét, de általános volt az Alföld rossz vízű területein is. Táboron kívül járványszerűen ritkán jelentkezett.

Állatjárványok

Az állatjárványok rendszerint gazdasági visszaesést, éhséget hoztak magukkal. Magyarországra és Európára tett hatása miatt elsősorban a keleti marhavészt kell megemlíteni, mely országosan elterjedve súlyos veszteségeket okozott 1649., 1651., 1661., 1676-ban is. Ennek oka különösen az, hogy a nyugati országokból, nyugati fajtájú szarvasmarhák érkeztek, melyek a tejtermelő gazdálkodásra áttérést hozták magukkal. Ezek a tarka marhák egyre inkább kiszorították a marhavésszel szemben ellenállóbb szürke magyar marhákat, s tömegével pusztultak el a járványban. A hódoltság megszűnése után a lakatlanná vált területekre érkező új telepesek állatállományánál ez hatványozottan jelentkezett.

A török megszállók helyét elfoglaló német és vallon zsoldoshadak hatalmas pusztítást vittek véghez az állatállományban. 1695-ben a marhavész és a rabló- hadigazdálkodás miatt alig maradt vágni való marha az országban. A főúri családok jövedelmei elapadtak és a harcias hajdúseregek kenyér és elfoglaltság nélkül maradtak, elszegényedtek, melynek következtében csapatokban verődve fosztogattak. Az akkor még császár iránt lojális Károlyi Sándor, emiatt is, jósolta meg a császárnak, hogy a hajdúság egyesülni fog Rákóczival.

Az 1708-as trencséni csatavesztés idején riasztó hírek érkeztek kelet felől, az ekkor már Erdélyben és Magyarországon eluralkodó pestisről s a gyászhangulatot fokozta az Oroszország felől közelgő marhavészről szóló tudósítások.

A csatamezők mellett Rákóczi seregeit 1708-tól a „fekete halál” a pestis segített szétverni és ezt egészítette ki a következő évtől a keleti marhavész tombolása, amely hatalmas veszteségeket okozott a hazai állatállományon túl, 1720-ig elhúzódva egész Európában.

Ez volt az a járvány, amely a magyarországi állatorvosi szakoktatás megindítását eredményezte.

Szelke László:

A „fekete-sárga Szegfü” – Szekfű Gyula és A száműzött Rákóczi

„Azért mert tanultam kritikát és történetirás a kötelességem

és nem Rákóczimentés vagy Rákóczigyalázás.”

(Szekfű Gyula)

„Ezért rettegek, Uram, hogy romlásba visz a múltra való emlékezés;

ha tehát azt akarod, hogy folytassam, növeld kegyedet, és ne távozz el tőlem, nehogy a rosszat tegyem, amit nem akarok, és nehogy elkerüljem a jót, amit követni akarok.”

(II. Rákóczi Ferenc)

Szekfű Gyula

Szekfű Gyula a 20. századi magyar történetírás egyik legtöbbet alkotó és legtöbb vitát kiváltó egyénisége volt. Méltatói a romantikus nacionalista és liberális történelemszemlélet legnagyobb hatású és kíméletlen kritikusát tisztelték benne, míg bírálói megalkuvó, a mindenkori hatalomhoz igazodó, és a mindenkori hatalmat igazoló személyiséget láttak benne.

Szekfű a székesfehérvári cisztercita gimnáziumi, a pesti bölcsészkari és Eötvös- kollégiumi tanulmányok után a közös bécsi, császári és királyi levéltár munkatársa lesz. A Tanácsköztársaság idején egyetemi tanítóvá nevezték ki, majd (látszólag) éles váltásként a Horthy- korszak hivatalos ideológiájának kidolgozója lett a Három nemzedék megírásával. A két háború között neves és elismert szaktekintély, akadémikus, egyetemi tanár, és többek között a Magyar Szemle szerkesztője és a Hóman Bálinttal közösen írt Magyar történet szerzője. A második világháború alatt részt vesz az ellenállásban, majd a háború után, ismét (látszólag) éles váltással moszkvai magyar nagykövet, majd az ötvenes években országgyűlési képviselő és az Elnöki Tanács tagja lesz. Igen nagy ívű, de (látszólag) ellentmondásos pálya volt az övé.

A száműzött Rákóczi

Szekfű Gyulának 1913- ban jelent meg első könyve, A száműzött Rákóczi a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában.

Szekfűnek ez, az emigrációban élő Rákócziról írott tanulmánya akkor hihetetlen érzelmeket váltott ki és óriási viharokat kavart, a történetírói munkáktól merőben szokatlanul nem csak szűk szakmai körökben, a tanszékek vastag falai között és tudományos folyóiratok apróbetűs szemle- rovataiban, hanem az egész magyar értelmiség, sőt a társadalom legszélesebb rétegei között is. A szakfolyóiratok mellett, ez, a szerzője szerint a Rákóczi- kultusz és Rákóczi személyének elválasztására és Rákóczinak, mint történeti alaknak és hús- vér embernek a bemutatására tett kísérlet a kormánypárti és ellenzéki napilapokon át egészen, a korban újdonságnak számító, utcai rikkancsok által terjesztett pesti bulvársajtó hasábjait, nem egyszer címlapját is meghódította. Valódi botrány, igazi szenzáció volt tehát, mely nemcsak az első világháborút megelőző utolsó békebeli tavasz politikai- és közbeszédét, hanem Szekfű kialakuló történeti koncepcióját is erősen meghatározta. Szakít a Thaly Kálmán által kidolgozott, valóban kritikára szoruló, romantikus – heroikus Rákóczi- képpel, a kurucságnak és általában az emigráns politikának és az emigráns létnek kíméletlen jellemzését adja.

Rákócziról, a szabadságharc vezéréről, és a török berendezkedést felváltó kegyetlen német katonai közigazgatás ellen fellépő kuruc- mozgalomról Szekfű elismerő véleményt mond a jóval A száműzött Rákóczi után született, a Magyar Történet általa írt részei összefoglalásának is tekinthető, nemrég előkerült Rövid magyar történetben:

„Az országnak bécsi, német szellemű berendezése már néhány évvel a karlócai béke után megszülte a nemzeti reakciót, a legnagyobb kiterjedésű és leghosszabb felkelést, mely azután másfélszázadra lehetetlenné tette Magyarországon a nyílt ausztriai abszolutizmust. A felkelés elindítója II. Rákóczi Ferenc volt, I. Rákóczi Ferencnek és Zrínyi Ilonának a fia, a kivégzett Zrínyi Péternek unokája, erdélyi fejedelmek leszármazója, a kuruckirály Thököly mostohafia.”

Szekfű, az 1906-ban ünnepélyes keretek között hazahozott és hazai földben elhelyezett Rákóczi emigráns tevékenységét azonban már igen kritikusan ítéli meg. A temetés okán is új erőre kapó kultusz is arra ösztönözhette, hogy a források következetes felhasználásával és nem a legendák alapján megírja Rákóczinak, az emigráns fejedelemnek a történetét.

A száműzött Rákócziban a kalandos úton francia földre menekült Rákóczi életét a Napkirály, XIV. Lajos halálának napjától kísérhetjük figyelemmel, kimaradt belőle tehát a Lengyelországban intenzív diplomáciai tevékenységgel töltött néhány esztendő ismertetése és értékelése egyaránt.

XIV. Lajos udvarában Rákóczit mint a hagyományosan németellenes francia keleti politika támogatóját, és a Habsburgok engesztelhetetlen ellenfelét nagy becsben tartották, és a trónkövetelőknek kijáró tisztelettel övezték. Igaz, hogy egyenrangú szövetséget még a Rákóczi- szabadságharc legfényesebb sikereinek idején sem kötöttek a fejedelemmel, de anyagilag és katonatisztek küldésével is támogatták a spanyol örökösödési háború alatt a császáriaknak sok bosszúságot és nehézséget okozó, kezdetben kevés ellenállásba ütköző és sikert sikerre halmozó felkelést.

XIV. Lajos halálával azonban sok minden megváltozott Franciaországban, így természetesen Rákóczi helyzete is. A régi udvar bizalmasainak pozíciói is megrendültek, és Rákóczi éppen ezektől az emberektől remélhette volna személyének a legfelsőbb körökbe való bevezetését és ügyének magas rangú pártfogását.

A király halála és az örökösödési háború befejezését követően Rákóczi helyzete alapvetően megváltozik, a franciák mindenáron a béke pártján állnak, a fejedelemség nélküli fejedelemmel többé már nem számolnak komolyan: „Az európai békesség létrejött, Rákóczi kimaradt belőle. Az új, tényleges viszonyokban a Magyarországtól elszakadt Rákóczi nem jelentett számbavehető mennyiséget.” A francia diplomácia egyértelműen a fejedelem tudomására hozza, hogy nem tekinti többé souverainnek, hanem csak egyszerű alattvalónak, és ennek szellemében követével is csak mint magánemberrel kívánnak érintkezni a jövőben.

Rákóczi kénytelen volt megtapasztalni a francia politika józan de kegyetlen öncélúságát. „A Rákóczival éveken át folytatott diplomatizáló játék sem bizonyít egyebet: minél inkább kihasználni a vérét hullató kuruczságot a császár ellen s minél kevésbé compromittálni Francziaországot.”

A Fejedelem azonban továbbra is „szünet nélkül dolgozott, elmélkedve, és ügynökei által a gyakorlatban is, azokon a terveken, melyekről azt hitte, hogy tőlük Magyarország jóléte és jövője függ.” Rákóczi tehát tovább éli a francia udvarban korántsem szokatlan „trónkövetelők” megszokott életét. Szekfű a realitásoktól elszakadt „ködlovagnak” láttatja a fejedelmet, aki a valóságtól elszakadva, Istenbe vetett hite által megerősítve igazában és az erdélyi rendeknek tett fejedelmi esküjében, tovább keresi –meggyőződése, hogy nem örökre – elveszett országát.

Szekfű komoly lépéseket tesz, az addig Rákóczit az emigrációban is a hazájáért küzdő, magasztos jellemként ábrázoló, szerinte hamis és hazug kép átformálására, és a történelmi személyiség emberi oldalának és lelki életének a bemutatására. A fejedelem nem csak az új francia udvar megkövetelte, gyorsan változó társalgási divatnak nem tudott megfelelni, hanem műveletlenségét, a francia nyelvben és stílusban való járatlanságát még, öregember dacára, megmosolyogtató udvarlásaival is tetézte.

Szekfű ugyanakkor nem hallgatja el, hogy Rákóczit, természetesen az éppen elmúló vagy elmúlt világhoz tartozó régi udvaroncok közül többen igen szellemesnek és tanultnak tartották, és barátságukba fogadták. Az új udvarral beköszöntött új stílust és a jövőt képviselő „Saint- Simon emlékirataiban róla emlékezvén, igazi finom nagy úrnak mondja, de nem hallgathatja el, hogy tehetségtelennek és szellemnélkülinek tartja.”

Szekfű egyik legnagyobb vitát kiváltó kijelentése, hogy Rákóczi, egyre kevesebb és rendszertelenebb jövedelmet élvezve az udvartól, népes háznépének eltartása érdekében, nehéz szívvel, de mégis „párisi házában játékbarlangot rendeztetett be” , igaz ugyan, hogy „maga nem lakott ott” , de mégis tudott róla és tudomásul vette azt. Szekfű egyúttal leírja azt is, hogy a korban a „nyilvános szerencsejáték, nagyban járta” , az udvar számos tagja tartott fönn efféle játékbarlangokat, vagy volt szenvedélyes híve és ezáltal törzsvendége ezeknek a „játéktermeknek.” Szellemesen, ironikusan és kegyetlenül fogalmaz: „A száműzetéssel járó nyomorúságok természetes következménye volt, hogy Bethlen Gábor Erdélyországának neve most szerencselovagok és félvilági hölgyek reményeinek vált czégérévé.”

Szekfű nem egyszer fogalmaz a Petőfi (Rákóczi) és Thaly Kálmán (Bujdosó kuruc dala) versek stílusához és a kultusz következtében a nemzeti panteonban rögzült magasztos képhez képest keményen és kíméletlenül.

Kiváló példa erre, hogy a fejedelem Vallomásaiból ismert, és Vallomásaiban őszintén megbánt és beismert, valóban hűtlen, sőt kicsapongónak mondható életét élénk színekkel festi meg: „Feleségéhez csak a vérnek pillanatnyi felforrása tudta hozzákapcsolni; mikor az gyermekágyban feküdt, a férj naponkint nagy lovaglóutakat tett, hogy szerelmének egy újabb tárgyával találkozhassék. Később a lengyel herczegnével éveken át viszonyban volt.”

Szekfű nem jogtalanul, de ismét csípősen fogalmaz, amikor a következőket mondja: „nem minden alap nélkül kelt szájra az a vád, hogy nem egyszer fontos pillanatokban hagyta ott az országot hogy életkedvét kielégíthesse…” , továbbá, „mikor a felkelés ügye végét járta, szétszórt kuruczoknak nem volt hol fejüket lehajtaniok, a parasztságot kurucz és császári sereg egyaránt kiélte, Rákócziék és Bercsényiék víg szánkócsilingeléssel sikamlottak a lengyel határ haván, szép lengyel asszonyok társaságában.” Hiába folytatja így: „Az emberek érzékenysége akkor nem volt ilyen dolgokban annyira kifejlődve, mint manapság. Csak a XIX. század franczia és német érzékenysége és romantikája fejlesztette ki a köztudatot, hogy a táncz és mulatozás sorscsapások lesujtása idején szentségtörés” – bennünk marad a kép: az országot irányító és a terhek igazságosabb elosztását hirdető fejedelem nem feladatai végzése mellett, hanem esetleg helyett adja át magát az evilági örömök- a később leginkább bánt bűnök – legédesebbikének, a szép nőkkel való gondtalan mulatozásnak.

Rákóczi lelkesedése és elszántsága az újabb török háború kezdetén már a régi volt. Leveleket írt, tanácskozásokat tartott és terveket kovácsolt. Arra a döntésre jutott, hogy a vidéki francia élet állandó nyugalmát és egyhangú szépségeit feladva Keletre utazik és török földön, a szultán tanácsadójaként és hadseregszervezőjeként veszi ki részét a régi ellenség, a császár elleni küzdelemből. Lelki szemei előtt természetesen a siker esetén ismét a souverainként elfoglalni kívánt erdélyi trón lebegett, melynek vágya Szekfű szerint „már annyira hatalmába kerítette lelkét, hogy jelenlétét és uralmát észre sem veszi, következményeit természetesnek tartja.”

„Az ő lelkében Erdély fogalma oly módon alakult ki, a hogy az a valóságban az ő idejében, sohasem létezett. A fejedelemség annyiszor megjelent öntudatában, hogy… maga is azt hitte, hogy egyedül esküjéhez marad hű, ha nem mond le Erdélyről.”

Szekfű szerint „az emigransok társasága megfelelő légkört teremtett e valószerűtlen alvajárás számára s a hol csak tehette, megvédte az élet behatásaitól, akárcsak a pálmaházak bezárt melege a külső világ kemény telében meg nem maradható délszaki virágot.”

Rákóczinak az 1714- ben megkötött békék ismeretében- melyek nem ismerik el Erdély fejedelmének, sőt a franciák a békeszerződés szövegében már a császárt nevezik így-, Szekfű szerint el kellett volna fogadnia, és bele kellett volna törődnie, hogy a fejedelmi címet „visszahozhatatlanul elvették tőle.” Rákóczi azonban nem így cselekedett, ment tovább, a maga által választott, hite szerint helyesnek vélt de végzetes úton.

A Rákóczi, és az emigráció által várva várt török háború azonban végre bekövetkezett, „s Rákóczi újra elindult a csalóka remény ködképei után.”

Szekfű szerint „Savoyai Eugen lángesze kezdettől fogva eldöntötte a háborút, s így utolsó reményként kapóra jött a portának, hogy Rákóczi hajlandó seregében a császári sereg ellen menni s Magyarországon a világ sorát ötven vagy száz évvel visszaigazítani.”

A török sereg gyors, katasztrofális és megfordíthatatlan veresége sem tudta felébreszteni Rákóczit a magát souverain fejedelemnek képzelő álmaiból, a vereség hírének dacára, mely még Franciaországban éri, folytatja utazását a török partok felé. Többé már nem képes letérni az útról: az európai helyzet számára kedvező alakulásában, majd a spanyolok által kezdeményezett és az Itália feletti hegemóniáért folytatott háború számára előnyös befejezésében bízik. A franciákban, a spanyolokban, a törökökben és az oroszokban is szövetségest keres, és nem veszi észre, hogy többé már nem tényező, hanem csak a valódi hatalmasságok diplomáciai játékaiban kaphat csupán rövid és olykor dicstelen epizódszerepeket. Szekfű szerint az újabb és újabb vállalkozásoknak, a fejedelem kitartó és következetes keresésének „mindvégig ugyanaz az egy oka volt: az erdélyi fejedelemség vágya és reménye.”

Szintén nem minden él nélküli Szekfű azon megfogalmazása mely szerint a fejedelemnek „mennie kellett arrafelé, hol erdélyi fejedelemségének bármi kis reménye tünt fel a láthatáron, s ez most török háborún, tatár hordák pusztításán át, felégetett magyar falvak füstjéből látszott feléje inteni”. E sorokat olvasva azt is képzelhetjük, hogy a fejedelem pogány csapatok élén a saját országát is képes megtámadni és saját népének szenvedése és legyilkolása sem drága neki és nem tántoríthatja el a hit szintjére transzformált céljától: Erdélytől. Igaz ugyan, hogy a török háború egyik mellékhadszínterén kurucok is harcoltak a török- tatár csapatok szövetségeseként, de nem Rákóczi parancsára, sőt Rákóczi elveivel és elképzeléseivel ellentétben. Rákóczi terveiben egy önálló kuruc hadosztály vagy hadsereg felállítása szerepelt, és a török segítséggel visszafoglalt területeket is viszonylagos önállóságban szerette volna kormányozni.

Szekfű tudja ezt, de csak a török háború részletes leírása után menti föl a fejedelmet e súlyos vádak alól: „Rákóczi… készebb volt visszafordulni Törökországból, semhogy török vezetés alatt küzdjön Magyarország ellen. Azt ő sohasem tette volna meg, hogy tatár horda mögött és belévegyülve induljon keresztény ország ellen, még kevésbé saját faja, a magyarság pusztítására.”

Szekfű találóan mutatja be és jellemzi Rákóczi személyiségén keresztül az emigráns létet és gondolatvilágot: „… a realis viszonyokkal nem törődve, a régi felé fordul s mindent megtesz a lehetetlen megvalósítására, az elmultnak visszahozására. Az emigransok örökös tervkovácsolása csak távolról nézve tartalmaz új gondolatokat, kezdeményező momentumokat: a valóságban örök ismétlés, a réginek feltámasztására való szakadatlan fáradozás az emigransi munkásság ismertetőjele.” A kurucok szentül hiszik, hogy az ország ismét melléjük fog állni, hiszen lelki fejlődésük ugyanazon a ponton maradt, mikor évekkel ezelőtt a vereség miatt, de a felkelés folytatásának biztos tudatában lengyel területre húzódtak. „Mindent mi Bécsből jött, még ha magyar is hozta, németgyűlöletük elkeseredésével utasítottak vissza s hazaszeretetük még feltevésül sem engedhette meg, hogy a nép valóban megnyugodott és nem hajlandó újra koczkára tenni a meglévőt. Törhetetlenül hitték, hogy a régi kuruczok vére nem vált vízzé s Rákóczi, Bercsényi neve hallatára gondolkodás nélkül otthagyják családjukat, tűzhelyüket s régi vezéreik mellé állanak.”

Szekfű olvasatában a szatmári béke után az ország és benne a magyarság hihetetlen erőfeszítéssel és szorgalommal látott hozzá az újjáépítéshez. Megszokták, de nem felejtették a németek gőgjét, a nyugodt, csendes erőgyűjtésre, gyarapodásra és a kihalt részek benépesítésére fordították idejüket és energiájukat. Túl sok volt már a szenvedés, a török, majd a kuruc háború. Békét akartak. „Rákóczit, mint a királynak hódoló alattvalót, minden jó magyar szívesen látta és várta, attól a Rákóczitól azonban, a ki fegyverrel jött hódítani, elfordult a nemzet…”

Az európai politikai helyzetre és a visszatérésben egyre hasztalanabbul reménykedő és volt országuktól egyre távolabb kényszerülő trónkövetelőkre és emigránsokra gondolva, egyetemes érvénnyel jegyzi meg Szekfű: „A mának hatalmasai könyörtelenül félretolják útjokból a tegnap siránkozó és követelő embereit.

A súlyos török vereséggel végződő háborút lezáró pozsareváci békekötés után Rákóczi helyzete még reménytelenebbé és kiszolgáltatottabbá válik: „A győző és a legyőzött, császár és szultán, megegyeztek abban, hogy a magát erdélyi fejedelemnek nevező száműzött nem egyéb, mint a fényes porta védencze, a szultán kegyelmét élvező földönfutó, a kinek pártfogója tetszés szerint jelölhet ki szállást és tartózkodási helyet. Rákóczi reménye, hogy Törökországba jövetelével a török kérdés mellé újra éleszti az erdélyi kérdést, így vált a viszonyok hatalmánál fogva buborékká… a fejedelem a török szultán kényére bízott pártfogolttá vált, a kinek sem önálló akarata, sem akarata megvalósítására szolgáló eszközei nem lehetnek pártfogója kegyes beleegyezése nélkül.”

Rákóczi, aki a császári követ kitartó követelésére kiszorul a szultáni udvar, tehát a többiek által már régen komolytalannak tartott, de a fejedelem által továbbra is szenvedélyesen űzött „politikacsinálás” közeléből, majd Rodostóba való költöz(tet)ése után kiszorul Európából, a keresztény világból is hiszen a spanyolok és a franciák is elutasítják az országukba való befogadását.

Szekfű ezek után jogosan állapíthatja meg: „Rodostót csak a múlt kötötte össze Magyarországgal, a fejedelem és társai hazájuktól tökéletes elszigeteltségben élték napjaikat.”

Azonban az utolsó évek sem telnek békés nyugalommal, a fixa ideájából vagy immár rögeszméjéből kigyógyulni képtelen , minden kedvező híresztelést és egyszerű pletykát szívesen fogadó, tehát könnyen rászedhető és bizony ostobaságnak tűnő vállalkozásokra is rávehető Rákóczit ellepik a kalandorok és szerencselovagok, akik gyakran nemcsak a fejedelem hiszékenységéből húznak szép fizetést, hanem fizetett császári besúgókként is szép summát és további előnyöket élvezhetnek az álmai fogságában élő fejedelem balsorsából. A fejedelem rodostói száműzetésében sem hagy fel diplomáciai „gyermekjátékaival”, „soha nem tudja elfogadni a megváltozhatatlant” , és „megdöbbentő következetességgel fúrja be magát álmaiba, akárcsak a strucczmadár a homokba” . Rákóczi és társai- írja Szekfű- „örökre kiszakadtak abból a gondolati és érzelmi körből, melyet a haza fogalmában foglalunk össze.” Rákóczi oly régen elhagyta hazáját, hogy Szekfű szerint vitatható, hogy a fejedelem vágyai között „ott volt-e… a régi magyar szabadság kívánása” s kérdéses, hogy „gondolt-e most hazája javára és boldogságára.”

Szekfű összegzésként így értékelte Rákóczi pályafutását: „Politikai lépései mindvégig a régmult helyreállítására irányultak. A Bethlenek és Rákócziak erdélyi fejedelemségére, mely a magyar koronától függetlenül, török pártfogás alatt élt és a magyar alkotmánynak és vallásszabadságnak mindvégig harczrakész védelmezője volt. De midőn a szatmári béke folytán a külön erdélyi fejedelemségen alapuló magyar államrendszert a Habsburg- király kezében egyesített új Magyarország váltotta fel, Rákóczi fejedelemsége mindörökké elsülyedt a történetté sűrűsödő multnak ködében. Száműzetése vágyai egy visszahozhatatlan mult helyreállítását czélozták: innen fáradozásainak természetes eredménytelensége, a kudarczok hosszú sorozata.”

Szekfű szerint Rákóczi szándékai saját korukban elavultnak, tehát eredménytelennek bizonyultak, elvei, elképzelései pedig használhatatlanok voltak és hatástalanok maradtak az elkövetkező évszázadok magyarságára.

Szekfű könyvének konklúziója egyetlen mondatban így hangzik: „minden száműzött élete a köznek haszontalan”.

Szuromi Kristóf:

II. Rákóczi Ferenc és a török

Mindannyian egyet érthetünk abban, hogy az 1703 és 1711 között zajló Rákóczi-szabadságharc nem egy elszigetelt, az európai közvélemény számára ismeretlen esemény volt. Ritkábban esik azonban szó az Oszmán Birodalommal való kapcsolatfelvételről és annak lehetséges bevonásáról a konfliktusba. A magyar köztudatban még mindig erősen tartja magát az a kép, hogy II. Rákóczi Ferenc mostohaapja, Thököly Imre politikájával és ambivalens emlékével való tudatos távolságtartása jegyében többek között a Portával való szövetkezést, illetve annak ismételt befolyása alá való kerülését igyekezett a lehető legjobban elzárkózni. A történettudományban ugyanakkor több munka is taglalja az oszmánok lehetséges bevonását a konfliktusba.

A kapcsolatok mellett érdekes azt is megtekinteni, milyen formái voltak jelen a törökképnek Magyarországon Európa más részeihez viszonyítva. A 16. századtól kezdve egyértelműen a negatív, illetve apokaliptikus vonulat lesz a domináns egy-két szórványkivételt leszámítva. Nagyon fontos, hogy az a kevés eset, amikor pozitívabb megnyilvánulást találunk az oszmánokról a 16-17. századi Magyarországon, az legtöbb esetben egy éppen rosszabbnak, vagy alantosabbnak ítélt személy, illetve személyekkel való összehasonlítás keretein belül történik. Rákóczi ismert 1703-as kiáltványában, az ún. „Recrudescunt”-ban hasonló céllal helyeződik a török uralom retrospektív módon jobb fénybe a Habsburgokhoz képest.

A 16-17. századi Habsburg-ellenes rendi, illetve erdélyi megmozdulások során az oszmánok valóban komoly ütőkártyát jelentettek a még az említett kiáltványban felsorolt Báthory; Bethlen; Bocskai; Rákócziak és Thököly számára is. Rákóczi Ferenc első sorban azonban nem a Porta támogatását kereste, melynek több oka is volt. Noha az oszmán Birodalom az említett időszakban még többnyire ereje teljében volt és katonai, illetve politikai súlya mellett óriási félelemfaktorral rendelkezett a bécsi udvar irányában, melynek segítségével komoly eredményeket lehetett elérni, a velük való szövetséget és a tőlük való függést azonban a császári propaganda kiválóan ki tudta használni és több fejedelem nemzetközi megítélését rontotta le.

Fontos eltérés volt tehát, hogy Rákóczi Ferenc és a vezető elit jelentős része magát első sorban keresztényként meghatározva inkább más, hasonló hitű európai hatalmak támogatását keresték. Mindezek mellett a Portától való segélykérés lehetőségét sem vetették el teljes mértékben és vannak is információink ezzel kapcsolatban. Egy török tudósítás nem csak a felkelés kitöréséről számol be, hanem arról is említést tesz, hogy ötszáz katona indult el a támogatására a még török kézen levő Belgrádból és Temesvárról. Hasonló létszám olvasható Sari Mehmed pasa munkájában is, igaz erre vonatkozó magyar forrásokról jelenleg nem tudunk. A felek közti kapcsolat következő ismertebb jelenete Szeged 1704-es ostrománál történt, mikor is a temesvári pasától érkezett üzenetben világossá vált, hogy a rác betörés visszatartása fejében a török igényt tartana a városra. Az elhúzódó ostrom miatti kiszolgáltatottság és betegsége miatt még ennek is tulajdonítják azt, hogy Rákóczi felhagyott Szeged elfoglalására tett kísérletével.

Papp Sándor tanulmányában beszámol arról is, hogyan keresték meg a felek egymást az 1711-es szatmári béke után a lehetséges együttműködés ügyében. Eszerint az épp Franciaországban tartozó Rákóczihoz 1716-ban követség érkezett egy levéllel, melyben a Porta felkínálta Magyarországot és Erdélyt „ahogy az én nemes ősatyáim tették a te ősatyáidnak és atyádnak és melyek részei a mi jól védett birodalmunknak és melyet rövid ideje megszálltak a Habsburgok”. Ezzel az irattal a szultán tulajdonképpen részéről kinevezi Erdély fejedelmének, amelyet ekkor még mindig „megörökölt birtokának”, vazallusának tartott.

Az oszmánokkal való tényleges együttműködés azonban több okból sem valósult meg. A szabadságharc kirobbanásának elején, még ha a Portának tudomása is volt a magyar-lengyel határon kibontakozó eseményekről, a saját belpolitikai válsága miatt képtelen lett volna hathatósan beavatkozni. Más volt a helyzet azonban egy bő évtizeddel később, amikor a Párizs melletti kamalduli kolostorban vendégeskedő fejedelmet 1717-ben a Porta meghívta, hogy csatlakozzon az 1716-ban kitört osztrák-török háborúhoz. Akárcsak a korábbi esetben, ezúttal sem valósult meg az együttműködés, mivel Rákóczi már csak 1718-ban, a háború végére ért oda és a pozsareváci békekötés következtében hamarosan megkezdte száműzetési éveit Rodostóban.

Az itt töltött évek során megírt „Vallomások”-emlékirata jelenti számunkra Rákóczi Ferenc törökképének utolsó érdekes pontját. A Harmadik könyvben ugyanis új házigazdájáról már mint „irgalmas szamaritánusról” ír, aki őt az ismert példabeszédben szereplő sebesülthöz hasonlóan befogadta és gondozta.

A török „irgalmas szamaritánusként” való beállítása nem mondható példanélkülinek Európában, hiszen ez egyfajta toposzként jelen volt már a 16. századi Szászországban, evangélikus környezetben (képi és írott állapotban), de ugyanakkor református és katolikus prédikációkban is többször előfordult, ezzel egy, a korszakban meglepő pozitív törökképet is mutatva. Ezek a képek és hasonlatok azonban első sorban német területről származtak. A pozitív oszmánkép és az irgalmas szamaritánus-toposz esetleges magyarországi előfordulásának kutatása arra végül a megállapításra jutott, hogy habár elenyésző számban előfordult pozitívabb megítélés, ezeket mégis egy baljós hangvétel ellensúlyozta. Emellett magának az említett párhuzamnak a korszak politikai, katonai eseményei, illetve eszmei jelenségei miatt minimális esélye volt gyökeret verni a 16–17. században.

Mindenképpen fontos itt megjegyezni azt, hogy az Oszmán Birodalom mindig szívélyes volt a nagy ellenség, a Habsburg Birodalom ellen fegyvert fogókkal szemben. Ez látható volt a 16–17. századi politikájában is és ez a nyitottság megmaradt a 18–19. században is. Az is fontos szempont, hogy Rákóczi ezt a kijelentést mint hálás magánember tette, aki ekkor már a keresztény hatalmak támogatására, valamint a számára való menedék nyújtására nem számíthatott, ellenben a török jóindulatára igen. Ebben a kontextusban ez a hasonlat kézenfekvő, hiszen az ő esetében is az ekkor is leginkább ellenségnek és pogánynak nevezett fél volt az, aki kegyes gesztust gyakorolt a kiszolgáltatott embernek (jelen esetben a fejedelemnek). Mivel azonban ez csak az ő emlékirataiban tűnik fel és nem terjed el szélesebb körben, ezért ezt momentán csak egy egyedi, elszigetelt esetként tarthatjuk számon. Mindazonáltal a fenti idézet maga a törökre vonatkozó szamaritánus-kép magyar nyomainak szempontjából nagyon érdekes és egyedülisége miatt értékes.

Az európai törökfélelem a 17. század folyamán fokozatosan alábbhagy, mikor már bebizonyosodik, az oszmánok nyílt csatában való legyőzhetősége és egyre nyilvánvalóbbá válnak a birodalom hiányosságai, gyengeségei és belpolitikai válságai. Az Oszmán Birodalom meggyengülése és az európai hatalmak győzelmei hozták meg azt a fordulópontot, amelytől a török már egyre inkább elveszítette azt a démonizált és már-már mitizált képet, ami a 16. század első felétől jellemezte a közép- és nyugat- közép európai (főleg a német területek) közvélemény számára. A legyőzhetetlenség mítoszának megroppanása következtében az oszmánok Antikrisztus-képében való feltűntetése is egyre inkább visszaszorult a köztudatból. Ezeket a képeket már csak az olyan nagyszabású események szították fel újból, mint Bécs 1683-as ostroma, illetve a felszabadító háború, ám ezek a fellángolások is csak átmenetiek voltak.

Törtei Renáta:

Sudelia = Zrínyi Ilona? Avagy a spanyol nyelvű Thököly-drámák hősnője

A Magyar Királyságot és a Spanyol Birodalmat fontos kötelékek kötötték össze, hiszen a történelem során számos uralkodónak volt vérségi vagy családi kapcsolata a másik udvarral. A spanyol Habsburg-ág és az osztrák Habsburg-ház közötti kapcsolat majd a törökök ellen vívott harccal teljesedik ki, és egyben véget is ér ekkor, mivel II. Károly utolsó spanyol Habsburg uralkodóként igyekszik segítséget nyújtani I. Lipót német-római császárnak. Meg kell említenünk azonban, hogy ekkor már hanyatlófélben van a spanyol trón Habsburg-ága, mivel II. Károly elhunytával a család ezen ága kihal.

Forrástípusok a témában

PhD kutatásom alatt azt szeretném feltárni, hogy a 17. század utolsó évtizedeiben lezajlott eseményeket milyen módon fogadták Nyugat-Európában, ezen belül pedig a Spanyol Királyságban.

Meg kell azonban jegyeznem, hogy mivel a feltárt forrásanyag folyamatosan gyarapszik az újabb és újabb kutatási projekteknek köszönhetően, illetve mivel ez a téma kevéssé kutatott, az iratkorpusz igen szélessé bővült. Bár kutatásom egyelőre csak részeredményekkel rendelkezik, mégis úgy tűnik, hogy a Thököly-felkelésről, az oszmánok elleni harcról, a társadalmi, politikai és gazdasági változásokról kialakult nézetek bizonyos részét befolyásolhatja az újonnan feltárt forrásanyag. A magyar könyvtári állományban megtalálható spanyol nyelvű forrásokat már kutatták előttem is, de az én nézőpontom viszonylag egyedinek mondható, mivel én a Spanyolországban található magyar forrásokat, ún. hungarikákat kutatom, értelmezem és igyekszem beemelni őket a magyar történeti tudatba. Az említett források igen sokrétűek:

A török elleni harc, a magyarországi események, az oszmán gazdasági és területi terjeszkedés a nemzetközi nyilvánosság által egy folyamatosan figyelemmel kísért téma volt a 17. század közepétől kezdve. Számos ország sajtója mutatott, ugyan változó intenzitású, ám fokozott érdeklődést a “kereszténység védőbástyájaként” aposztrofált Magyar Királyság helyzetével kapcsolatban. Egyéb külföldi forrásokban (például német, angol, francia vagy éppen olasz irodalmi és történeti művekben) már megszokott szereplők a törökök, I. Lipót császár, híres magyar végvári vitézeink, főnemesi családok sarjai vagy éppen Thököly gróf, a kurucvezér. Szép számmal akadnak olyan szépirodalmi vagy publicisztikai művek, de történeti leíró munkát is megemlíthetünk, melyeknek sem keletkezési helyét, idejét, sem szerzője kilétét nem tudtuk egyelőre meghatározni. Erre a problémára megoldást jelenthet a későbbiekben a stílusjegyek vizsgálata, esetlegesen más kutatások során felmerülő megemlítésük, illetve más nyelven íródott, ám hasonló művekkel való összehasonlításuk. Fontos volt a tájékozottság ezekben az években méginkább, mivel a török és a Habsburg hatalom közé szorult területek sorsa is kérdésessé vált, ezért is figyelték árgus szemekkel a Királyi Magyarország, az Erdélyi Fejedelemség és a Hódoltság területét Európa különböző szegleteiből.

A korszakban az írott és nyomtatott források műfaji megoszlása igen változatos. Egyértelműen elsőbbséget élveznek a levéltári, okleveles források, majd a levelezések, legyenek azok hivatalosak vagy misszilisek. Ezen forrásanyagok mellett foglal helyet az újság (noticiero, noticias, gazeta), a röplap-röpirat, a románc és a pamflet műfaja. Természetes, hogy Buda felszabadítása után megsokasodtak az olyan alkalmi irományok, mint a tréfás versek, szonettek, esetenként ódák vagy eposzok, melyek a török feletti győzelmet éltették. A drámák, hősköltemények és beszédjátékok valószínűleg udvari vagy esetleg nemesi rendelésre készülhettek. Csak sejthetjük, hogy a későbbiekben említésre kerülő színdarabok is hasonló indíttatásból készültek, mint az eddig ismert költemények, és ugyanúgy kijárt nekik a bemutatás lehetősége. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy szimbólumrendszerük elég komplex, és magán viselik a korszakban használatos stílusjegyeket is. Céljuk lehetett a közvélemény formálása, tekinthetünk rájuk propagandaeszközként, de készülhettek egyszerűen tájékoztató célzattal is. A spanyol irodalomban is, mint Európa más országaiban, a históriás énekek, népénekek, röpiratok, rövidhírek, hírlevelek mellett, amelyek természetesen arra szolgáltak, hogy tájékoztassák az írni-olvasni nem tudó, ám érdeklődő közönséget, szép számmal jelennek meg drámák is.

Szeretném leszögezni, hogy az itt bemutatásra kerülő művek még rengeteg kérdést vethetnek fel, mivel a kutatás még gyerekcipőben jár. Előadásomban olyan kéziratos művekről és nyomtatott forrásokról számoltam be, amelyek a szakirodalom előtt eddig ismeretlenek voltak. A spanyol szakirodalom ezidáig nem tért ki e művekre részletesen, bár az iskoladrámák köre például komoly szakirodalommal rendelkezik, azon belül is a jezsuita iskoladráma műfaja. Ugyanakkor ismerjük a beszélgetésjáték műfaját, amelyhez igen hasonlítanak a spanyolországi művek, kivált a Buda 1686-os ostromáról és más, az oszmán elleni harcokról szóló forrásanyagok.

A Drama dithyrambicum, vagy beszélgetésjáték sok közös vonást mutat az általam tárgyalt művekkel. A dialógus formában megjelenő, többszereplős beszélgetésjáték arra is szolgálhatott, hogy bemutassák az akkori hatalmi felállást, a korabeli erőviszonyokat és egy-egy aktuális konfliktust, politikai és katonai eseményt is ábrázoljanak vele. Ebben a műfajban igen fontos elem a politikai háttér bemutatása, egyszerűen ábrázolva a hatalmi erőviszonyokat. Ezek alapját a harctérről beérkező hírek, naplók adhatták. Kérdésként felvetettem, hogy a vizsgált drámák vajon színpadra szánt művek-e, iskoladrámák, vagy talán beszédjátékok. A párbeszédeken kívül nincs semmiféle utalásunk a dráma alaphelyzetére: ismerjük ugyan a szereplőket, hiszen szereposztással kezdődnek a művek, ám semmiféle történelmi helyzetképet nem kapunk. A szövegkönyv kéziratos formában maradt ránk, többnyire szép írásmódja miatt kitűnően olvasható, letisztult szövegkép jellemzi a legtöbbet. Elképzelhető, hogy a kéziratokhoz tartoztak további instrukciók, vagy a történeti hátteret kiegészítő szövegek is, melyek forrásul szolgáltak vagy annak megértését segítették elő.

A “Thököly-drámák”

Az általam használt és talán meghonosítható kifejezés, a “Thököly-drámák”, azokra a vizsgálat alá vont drámákra vonatkozik első sorban, amelyekben Thököly és Zrínyi Ilona is főszereplőként jelenik meg. A művek, amelyeket bemutattam:

El molino de Keben y aventuras de Tequeli: pieza nueva en tres actos

Más puede amor que el destino y aventuras del conde Emerico Techeli: comedia nueva

La traición necesitada y fortuna de Techeli: comedia en tres jornadas

Narciso Agustín Solano y Lobo: Comedia nueva, La amazona de Montgaz; Aventuras de Tequeli. Publicado en Barcelona, Impr. de Carlos Gibért y Tutó

A szöveg és a valódi történeti események természetesen nincsenek összhangban, hiszen nem is hiteles és pontos leírást várunk ezektől: irodalmi művekként, a drámák, szórakoztatásra készült színdarabok. Ugyanakkor számos történelmi személy megjelenik bennük, így felvetődik a kérdés, hogy a művek szerzője, vagy szerzői mennyire lehettek járatosak a gróf udvarában, Thököly viszonyaiban, a magyar és török helyzetben? Sok esetben pontos leírást kapunk a gróf környezetéről, személyiségéről, ezért felmerülhet az is, hogy ezek a művek egy magyar, német vagy olasz nyelvű mű fordításai. A művek részletesen tárják elénk a gróf életét, személyiségét, rokoni és baráti kapcsolatait, lángoló szerelmét Zrínyi Ilona iránt, és harcát a császári csapatokkal, viszonyát a szultánnal.

Zrínyi Ilona szerepe a művekben

Egyértelmű, hogy Zrínyi Ilona mekkora szerepet töltött be Thököly életében, de ezen kívül jelentős az a történelmi szerep, ami őt magát, a személyét emeli egy másik szintre: jelen esetben ez Munkács ostroma, ami nemcsak a kortársakat nyűgözte le, hanem az utókornak is kedvelt eseménye, amelyet gyakran felidéz, emleget, hivatkozik erre a páratlan, ráadásul egy nem mindennapi nő által véghezvitt történelmi tettre. Ez természetesen megihlette a spanyolokat is, bár azt nem tudhatjuk, hogy netalán egy másik nyelven íródott művet adaptáltak, vagy saját maguk írták a színdarabokat. Mindenesetre a spanyolok nem állnak messze a karakteres női történelmi személyektől, mint Katolikus Izabella, Őrült Johanna és hogy irodalmi keretek között is maradjunk, a híres-hírhedt Celestina. Tehát elképzelhető, hogy maguk a spanyolok gondolták papírra vetni, sőt kinyomtatni Sudelia, vagyis Zrínyi Ilona történetét, megénekelni szerelmét Thökölyvel. Érdekes maga a név használata, hogy miért éppen SUDELIA-ként jelenik meg Zrínyi Ilona és miért nem mondjuk Helénaként, Elenaként vagy hasonló neveken, pedig az eddig felkutatott drámák mindegyikében ezen a néven jelenik meg, kivéve a Munkács ostromáról szólóban. A dráma részletes elemzését a konferencia tanulmánykötetében teszem majd közzé.

A drámák részletes elemzése, filológiai vizsgálata, behatóbb tanulmányozása még sok munkát igényel, hiszen számtalan kérdésre nincs még válasz. További kutatásokat igényelnének a források éppúgy, mint a korszak stílusjegyeinek aprólékos elemzése.

Tüskés Gábor:

Fikció és valóság a Confessio peccatoris-ban. A lengyelországi emigráció ábrázolása

II. Rákóczi Ferenc Confessio peccatorisa a 18. századi önéletrajzi irodalom különleges darabja. Történeti szempontból azért fontos, mert az európai történelem egyik mozgalmas szakaszában, a spanyol örökösödési háború lezárását követő években, Franciaországban és Törökországban keletkezett. Szerzője a XIV. Lajos által támogatott magyarországi Habsburg-ellenes harc vezetőjeként egy ideig szerepet játszott a nemzetközi politikában. Irodalomtörténeti jelentőségét az adja, hogy sajátos helyet foglal el az emlékirattól és a vallási konfessziótól az önéletrajzhoz és a világi konfesszióhoz vezető folyamatban.

Az önéletrajzi műfajok, köztük a vallomás és az emlékirat újabb kutatásai hívták fel a figyelmet arra, hogy e műfajokban nagy szerepet játszanak a szerzők önértelmezési, identitásteremtő kísérletei, s e törekvéseket együttesen határozza meg a retorikai iskolázottság, a lelki dispozíció és a kulturálisan beágyazott szabályrendszer. Az önéletrajzi művek szerzői gyakran egy elkülönített, zárt rendszert, ún. egologikus teret hoznak létre, melyben folyamatosan megerősítik önértékelésüket és szociális státuszukat, igyekeznek fenntartani a tökéletesség látszatát, s törekednek biztosítani a pszichológiai stabilitást.

Mindezek a sajátosságok jól megfigyelhetők Rákóczi Confessiójában. A történelmi és személyi vonatkozások hitelességének, fikció és valóság viszonyának megítélésében alapvető a címben jelzett, fiktív retorikai alaphelyzet: Rákóczi magányos beszélgetést folytat önmagával a „szívében született Megváltó jászolánál”. Valójában a soliloquium, a fiktív életgyónás ennél sokkal összetettebb, szélesebb körű és csalóka: az elbeszélő nemcsak egykori és mai önmagával, hanem Jézussal, Istennel, kortársaival, a fejedelmekkel és majdani olvasóival is állandó, többrétegű, eltérő irodalmi szinteken értelmezhető, fiktív párbeszédet folytat.

Ismeretes, hogy a három könyvre tagolt Confessio a vallási, spirituális indíttatású önéletírások csoportjába sorolható. Az előadásmód egyik fő jellegzetessége az érzelmi, vallási túlfűtöttség, a gondolatok szinte parttalan, a mondat határait gyakran feloldó áradása, a művészi forma alárendelése a reflexiónak.

Valóság és fikció viszonyának vizsgálatát a műben több tényező nehezíti. Szubjektív ítéleteit gyakran kiterjeszti a történelem eseményeire és annak résztvevőire. A Confessióban rögzített események egy részét némileg másként beszéli el a Mémoires-ban. A történeti források nem igazolnak vagy megkérdőjeleznek bizonyos részleteket, s számos jól dokumentált eseményről az elbeszélő hallgat. Így pl. gyermekkora ábrázolásába beleszövi a munkácsi vár hálószobájában az asztal alól előbukkanó, a kisgyermek Rákóczi, anyja és nővére közös ágya felé tartó kígyó és a kígyóval egyedül hagyott gyermek – a komorna és nővére elmondásán alapuló, máshonnan nem ismert – metaforikusan értelmezett történetét és az ellene irányuló mérgezési kísérlet más forrásban nem szereplő motívumát. Csak nagyon keveset árul el Rákóczi az Elżbieta Sieniawska lengyel hercegnőhöz fűződő, több évig tartó, utólag „bűnös”-nek nevezett szerelmi kapcsolatának részleteiről.

A földi, világi értelemben kudarcot vallott, vesztes és csalódott fejedelem perspektívájából pozicionálja magát a politikai elittel szemben; elbeszélését alapvetően befolyásolja az emigrációt és száműzetést követően megváltozott viszonya a többségi politikai diskurzushoz. E vonatkozásban a Confessio párhuzamba állítható La Rochefoucauld Emlékirataival, melynek megírását jelentős részben a szerző Fronde utáni kegyvesztettsége és az önigazolás vágya motiválta. A mű nagyon sok új, eredeti vonással árnyalja a szerző portréját, de önmagában nem ad választ a kérdésre, ki és milyen személyiség volt Rákóczi, s személyisége hogyan változott az időben. A kérdés megválaszolásához szükség van a módszeres összevetésre a történeti források adataival. A továbbiakban a szabadságharcot követő lengyelországi tartózkodás Confessio-beli ábrázolásának néhány részletét vetem össze az ugyanezen időszakban keletkezett egyéb források, elsősorban az emigránsok leveleinek és Szathmári Király Ádám udvari naplójának megfelelő szövegével.

Az 1711. február 21-től 1712. november 9-ig terjedő, mintegy húsz hónapos lengyelországi időszak fő eseményeit röviden összegezhetjük. Az első hónapokban Rákóczi Dél-Lengyelország különböző városaiban, váraiban és kastélyaiban tartózkodott kíséretével, részben vendégként. Kezdetben mintegy ezer személy ellátásáról kellett gondoskodni tágabb környezetében. Március 26–28. között Stryj várában tanácskozott tábornokával, Károlyi Sándorral Pálffy János császári tábornok békefeltételeiről. Április elején Ráday Pál kancellárt Pálffyhoz küldte a feltételek némely pontjának tisztázására. Husztra országos gyűlést hívott össze, melynek helyszínét Károlyi az ellenséghez közel fekvő Nagykárolyba tette át. Április 18-án a kukizówi kastélyban Rákóczi kibocsátotta utolsó pátensét, melyben a gyűlés helyszínének áthelyezését árulásnak minősítette. Április 29-én Jean-Casimir Baluze francia diplomata Jaworówban felajánlotta XIV. Lajos közvetítését I. Péter cárnak Oroszország és Svédország között.

Május 12-én Jaworówban Rákóczi találkozott I. Péterrel, június 5-én Jarosławban a cárral és II. Ágost lengyel királlyal tanácskozott. A bécsi Haditanács májusban tervet dolgozott ki Rákóczi és Bercsényi elfogására, amit júniusban és júliusban is megerősítettek. Július 8-án a törökök legyőzték a cár hadait a pruti csatában. Július 20-án III. Károly ratifikálta a szatmári békét, amivel az amnesztiát kért emigránsok biztosítékot kaptak, hogy nem zaklatják őket. Augusztus 21-én Rákóczi ismét találkozott a cárral, majd augusztus 29-én feleségét, Bercsényi Miklós főgenerálist, a hozzá csatlakozott főnemesek és nemesek többségét hátra hagyva, a cár útját követve váratlanul Toruńba, onnan szeptember 27-én Gdańsk felé hajózott. A lengyel diplomácia az év végétől Flemming kancellár útján többször javasolta neki, egyezzék ki a bécsi udvarral; II. Ágost szeretett volna szabadulni tőle. November 11. után Elbingben Rákóczi újabb megbeszélést tartott a cárral, majd ugyenezen hónap 19-én Gdańskba költözött, ahol több mint egy évig élt, mielőtt Franciaországba indult.

A lengyelországi emigrációval kapcsolatos rész a Confessio II. könyvének körülbelül a közepén található, terjedelme mintegy harmincöt nyomtatott oldalt tesz ki. Ezt a könyvet Rákóczi 1718. február 21-én, Magyarország elhagyásának hetedik évfordulóján, Drinápolyban kezdte el írni, s a lengyelországi tartózkodást hat-hét év távlatából beszélte el. Míg a Mémoires végén csak röviden utal a lengyel földön töltött hónapok fő politikai, katonai és diplomáciai eseményeire, a Confessióban különleges jelentőséget tulajdonít ezen időszaknak. A megkülönböztetett figyelemnek több politikai és magánéleti oka van. A politikai okok közül kiemelkedik, hogy a szabadságharc bukása után Rákóczi lengyel földön talált menedéket, s az itt táplált remények megvalósulásától várta a saját és az ország helyzetének jobbra fordulását. A fő magánéleti ok az, hogy a bécsújhelyi börtönből 1701. november 7-én történt szökése után ugyancsak ide menekült, s ez év karácsonyán a Lubomírskiek varsói palotájában találkozott Elżbieta Sieniawska hercegnővel, akivel rövidesen bensőséges viszonya alakult ki. A bukást követően Rákóczi politikai reményei és zilált anyagi ügyei rendezésének vágya is erősítették a kapcsolatot. Rákóczi törvényes felesége, Sarolta Amália hessen-rheinfelsi hercegnő 1708 óta élt Lengyelországban.

A Lengyelországban töltött időszakot Rákóczi kettős perspektívából ábrázolja. Az egyik az önvád, saját bűnösségének és emberi gyengeségeinek elismerése és ismételt hangsúlyozása az elbeszélő részekben és az ezeket sűrűn megszakító vallási, teológiai fejtegetésekben. Bevallja, saját tekintélyének növelése érdekében buzdította híveit arra, hogy kövessék, noha előre látta a bekövetkező nyomorúságukat. A másik perspektíva az előbbinek épp az ellentéte: önmaga mentése, védelme, azaz az apológia. Többször határozottan tiltakozik az ellen, hogy mentegetőzik a tettei miatt, de valójában mindvégig ezt teszi, mind a köz-, mind a magánügyekkel kapcsolatban. Közvetve felmentést és megbocsátást kér az olvasótól is. A kedvezőtlen eseményeket ismételten Isten rendelésének, az ő akaratának tulajdonítja. A Sieniawskával fenntartott házasságtörő viszony esetében politikai megfontolásokra és a kapcsolat anyagi vonatkozásaira, jarosławi birtokügyeire hivatkozik. Később bevallja, egy idő után csupán színlelte a barátságot a hercegnővel, „nehogy gyűlölséggé változzék a szerelem”. E részekben különösen jól megfigyelhető az önvád és az apológia sajátos keveredése. 1711. március 30. és 1712. november 4. között Rákóczi összesen huszonhárom levelet írt Sieniawskának különböző helyszínekről, Sieniawska fennmaradt leveleinek száma ugyaneből az időszakból tizenöt.

Nagy részletességgel számol be Rákóczi a rendkívül szövevényes, nehezen átlátható nemzetközi, azon belül a lengyelországi politikai helyzet alakulásáról, a titkos diplomácia eszközeinek alkalmazásáról, az őt érintő fordulatokról, az ezekhez fűzött reményeiről és csalódásairól. Először a francia király és a cár közti szövetség, majd a cár és a török közti béke megkötésének tervébe vetette reményét. A cár elutazása, az orosz segítségbe vetett reményének szétfoszlás után a jaworów-i várban telepedett le, s megemlíti, vadászatokkal, hajózással, fürdőkkel és testgyakorlatokkal töltötte az időt.

1711 közepe táján utal arra, ügyei pénz hiányában holtpontra jutottak. Beszámol a Portára küldött követének eredménytelen misszójáról, s a cár elbeszélése nyomán olyan elevenen ábrázolja a pruti csata lefolyását és az azt övező diplomáciai lépéseket, mintha maga is jelen lett volna. Megemlíti, hogy I. Péter felajánlott neki egy területet Ukrajnában, de ő jobban bízott a francia király ígéretében. A cárt követve Jarosławba ment, ahonnan hajón elkísérte az uralkodót Elbingbe, gróf Bercsényi Miklóst hagyva hátra maga helyett helytartóként. Szemléletesen ábrázolja a hajóút viszontagságait. Toruńban táncmulatságokkal, lakomákkal és nyilvános kocsmai ivászatokkal töltötte az időt a cár társaságában, hogy – mint utólag írja – elnyerje annak jóindulatát, majd inkognitóban, francia öltözékben Gdańskba hajózott.

A több mint egy éves gdański tartózkodás ábrázolása feltűnően szűkszavú. Megemlíti, hogy báró Jean-Victor de Besenval francia követ fogadta házába álnéven. Az elbeszélés hangsúlyos részei közé tartozik Rákóczi világi életmódja, mulatozásai és csalódása az újabb francia ígéretekben. Senkit nem nevez néven azok közül, akikkel Gdańskban kapcsolatot tartott; Szathmári Király Ádám naplójából tudjuk, hogy összeköttetésben állt többek között Kazimierz Ludwik Bielińskivel, a korona marsalljával, Teodor chełmi püspökkel, Tomasz Diziałinsky chełmi vajdával, Jan Jerzy Przebendowski kincstartóval, Michał Zamojski gńewski sztarosztával, Piotr Krżewski malborki vajdával és Jakub Zygmunt Rybiński generálissal. Gdańskból felkereste az Elbingbe visszatért cárt, de érzékelte iránta való jóindulatának megváltozását. 1712 tavaszán anyagi nehézségek miatt elbocsátotta udvari embereinek többségét, s csak néhányat tartott meg közülük. Ez a tett egyik részről sem volt „szívfájadom nélkül”, írja lakonikusan. Az igazi okot, ami ebbe a helyzetbe juttatta, elhallgatja.

Ha most egy pillantást vetünk a levelekre, melyeket Rákóczi Dél-Lengyelországban hagyott kíséretének tagjai írtak egymásnak, otthon maradt hozzátartozóiknak és magának Rákóczinak, a Confessióban ábrázoltnál árnyaltabb és részben eltérő kép bontakozik ki a lengyelországi időszakról, az események kontextusáról és korabeli értelmezéseiről. Rákóczi környezetében is voltak olyanok, akik már az emigráció elején tőle eltérően gondolkodtak. Közéjük tartozott Ottlyk Pál, Ottlyk György volt udvarmester fia, aki az amnesztia hírére 1711. április 19-én Jarosławból ezt írta otthon maradt öccsének: „Bár jüjjen a lilek beste lilek kurafi, pro libertate kóborló s maga hasznát üző Kurucz, többé nem lát engem, többé ki se csal az ides hazámbul. […] [A] Fejedelem Bercsényivel mind Czár körűl forgolódának, és bennünket a sok bujdosókat avval bíztattak, hogy a békesség tractája itt Lengyelországban elvégeztetik. […] [A] kik Károlyi Sándor urammal ő Nagyságával megmaradtak Magyarországban: azok jól jártak”.

Az amnesztia reményében július és szeptember között a fejedelem hozzájárulásával vagy anélkül többen megváltak Rákóczi udvarától, és visszatértek Magyarországra. Erről a Confessio csak röviden tudósít, s épp csak megemlíti a Szathmári Király Ádám naplójában részletesen megörökített dél-lengyelországi királyi és főúri kastélyokat, várakat, kerteket, a Rákóczi által vagy a tiszteletére rendezett mulatságoket, vendégségeket. A fejedelem északra távozását követően vége lett a vendégjárásnak, s egy idő után szaporodni kezdtek a Dél-Lengyelországban maradt magyar nemesek panaszos levelei.

A levelek fő témái az anyagi gondok, a létbizonytalanság és az emigránsok sorsának további alakulása. 1711. szeptember 13-án Bercsényi így írt Rákóczinak: „Már én Istenemre bízom magamot, s vakon, szembéhúzva várom az fátumot. Nem szaladok, még nem űznek; ha megrivasztanak, itt hagyom az keteputát. Tudom az alatt Fölséged sem felejtkezik el rólunk. […] Ha nem haza: légyen hová, mire mennünk.” Szeptember 29-i levelében arról tudósít, hogy „passus” nélkül már nem engednek ki senkit a nagyhetmán emberei. „Valahol magyart tanálnak, mindenibűl kifosztják, […] Antalóczit s többet is megfosztottak; […] persequáltatnak már, orderbűl!” Vay Ádám, Rákóczi udvari marsallja, aki anyagi szükségében ezüst tárgyainak elvesztegetésére kényszerült, így írt: „Az ide való lengyelség irtóztató mint rettent és fenyeget bennünket!” Kérte Rákóczit, fizesse vissza a szerencsi malom építésére kamat nélkül neki korábban adott kölcsön összegét, de kérése teljesítetlen maradt.

A levelek tanúsága szerint a lengyel főurak szűkmarkúvá váltak, s elzárkóztak a további segítség elől. Novemberben bizonytalanná vált a Dél-Lengyelországban maradt emigránsok szálláshelye, kilátástalanná a katonák fizetése, felbomlóban volt a fegyelem, s mind többen indultak haza. 1712. február 6-án Rákóczi jelezte Vay Ádámnak, „az könnyebb subsistentia kedvéért” nem ellenezné „az nemes-companiabelieknek elmeneteleket”. Konstanty Sobieski herceg átmenetileg befogadta Vayt és családját, aki 1712. május 12-én Ilyvóban kelt levelében arról tudósította Rákóczit, parancsának megfelelően elbocsátotta a Nemesi Társaság maradék tagjait. Rákóczi egyik tábornoka, Forgách Simon 1712. február 18-iki levelében arról tudósítja Rákóczit, hogy eladott értéktárgyaiból próbál megélni. Kérdezi véleményét, menjen-e Törökországba vagy maradjon. Válaszában Rákóczi tiltakozik az ellen, hogy nem akar segíteni az emigránsoknak, szemrehányóan utal Forgách kísérletére a császári amnesztia elnyerése érdekében, s az Istenben való reménykedést ajánlja a levélírónak.

A gdański nemesség jóvoltából és a felvett kölcsönökből Rákóczi jó ideig sokkal kedvezőbb körülmények között élt, mint a Dél-Lengyelországban hagyott emigráció nemesi tagjai. Gdański udvara mintegy ötven főt számlált, Elbingben közel negyvenen tartózkodtak. 1712-ben Gdańskban időzött Rákóczi udvari festője, Mányoki Ádám, aki ekkor festette meg a legjobbnak tartott Rákóczi-portrét.

Rákóczi gdański levelezésének egyik állandó motívuma a pénzkérdés. Ezüstneműi egy részének eladása után elzálogosította jarosławi birtokát Sieniawska hercegnőnek, majd elhatározta a birtok eladását. A hozzá csatlakozni kívánó Vay Ádámnak május 20-i levelében azt tanácsolta, kérjen kegyelmet Bécsben, de ő júniusban családjával és Sibrik Miklóssal együtt Rákóczihoz utazott.

Ez idő tájt merült fel a gondolat Rákócziban: Lengyelországból Franciaországba megy. A francia királytól remélte politikai céljai támogatását, személyének védelmét és kilátástalan anyagi helyzetének megoldását. Besenval francia követ hiába próbálta eltéríteni szándékától. Tervét közölte Bercsényivel, aki augusztus 25-i levelében elkeseredett hangon válaszolt: „annyira szomorít levele Fölségednek, midőn olvasom mind ideit, s mind okait Fölséged elmenő szándékának, s végső remíntelensígben való hagyattatásunkot. Mert, ha most is oly kevés pínzt küldtek, kibűl nem juthat nekünk is: mit csináljak tovább? Már penig minden elhagyatott, éhelhaló magyar csak hozzám szorúl; zálogos pénzemmel is segítem sírva, mikor sírva kér Istenért, mert nem mehet ki halálra.” A sorok szemléletesen mutatják a dél-lengyelországi emigráció magáramaradottságát, helyzetének kilátástalanságát.

Távozását követően Rákóczi a francia követen keresztül továbbra is kapcsolatot tartott fenn a lengyel földön maradt nemesekkel, s egy ideig levelezett Vay Ádámmal és udvari káplánjával, Kéry Ádámmal is. 1713. november 6-án Vay Ádám elkeseredésében így írt Rákóczinak: „Felséges Fejedelem, ha vagyon valami oly motívum mellyek kegyességre és könyörületességre kénszeritetik Felségedet, mind azokra kénszeritem, tanállyon módot benne: szegény feleségemet s gyermekimet vitettesse az magyar országi szélekre, magok nemzetsége között vagy szolgálattal vagy koldulással élhessenek, mert én az torkokat meg meczettem. Magamat pedig vagy az tengeri halak vagy az ebek itten meg esznek.” Minderről egyetlen sort sem olvashatunk a Confessióban.

Összegezve: a lengyelországi időszak elbeszélése mintegy sűrítve mutatja az egész mű jellegzetességeit valóság és fikció viszonyát illetően. A viszony fő vonásai a gyakori perspektívaváltás, a belső ellentmondások, a valóságközeli ábrázolás és fikció sajátos kettőssége, az életút tudatos vallási-mitikus áthangolása. Miközben számos eseményt többé-kevésbé a valóságnak megfelelően rögzít, Rákóczi magas szinten és változatosan alkalmazza az irodalmi stilizálás eszköztárát. Több körülményt szándékosan elhallgat, s nem szól a megpróbáltatásokról, melyeket a mellette kitartó magyar nemesek családjukkal együtt lengyel földön átéltek, noha folyamatosan pontos tudomása volt róluk. Következetesen elhallgatja a különbséget a saját tekintélyének fenntartását célzó fényűző életmódja és egykori udvara tőle távol élő tagjainak nélkülözésekkel terhes élete között. Újra meg újra önmagát vádolja, amivel valójában felmentést kér. A különböző helyzetekben tanúsított színlelő magatartását gyakorlati megfontolásokkal mentegeti. Nem tematizálja kellő világossággal személyes felelősségét a történtekért, ismételten igyekszik elfedni reális helyzetértékelő képességének egykori hiányát, s a fejedelmek csalóka ígéreteivel, a rossz tanácsadókkal és Isten akaratával magyarázza a maga és társai sorsának kedvezőtlen alakulását.

A Confessio számos fiktív eleme felszívódott és beépült a historiográfiába, s anélkül, hogy megvizsgálták volna a hitelesség kérdését, hozzájárult Rákóczi alakjának szimbólummá válásához. A mű szubjektív hitelessége és irodalmi kvalitása megkérdőjelezthetetlen, de történeti forrásként csak jelentős megszorításokkal, a lehető legnagyobb körültekintéssel és szigorú kritikával használható. Az elbeszélő nem elsősorban a történelmi eseményeket adja vissza, hanem Rákóczi benyomásait, emlékeit, véleményét és kritikáját az eseményekről. Ez a kritika bevallottan nem tárgyilagos, a „torzítás” mértéke és iránya esetről esetre különböző. Az írás idején született, utólagos reflexiók szinte szétválaszthatatlanul beleszövődnek az események és az egykori megfontolások elbeszélésébe, ami rendkívül megnehezíti a három réteg elkülönítését. A vizsgálat tanúsága szerint az eddiginél komolyabban kell vennünk Rákóczi figyelmeztetését, hogy itt nem történelmet ír. Fikció és valóság csak együtt, egymás viszonylatában érvényes. Indokoltnak tartom a mű műfaji státuszának pontosítását olyan értelemben, hogy az önéletrajz és a vallomás mellett kapjon benne hangsúlyos szerepet az apológia műfaja. Csak az ilyen típusú módszeres összevetések sorozatától remélhetjük, hogy egy lépéssel közelebb jutunk a kérdés megválaszolásához: milyen mértékben tekinthető történeti forrásnak a Confessio, és pontosan hol húzódnak benne valóság és fikció határai.